Nem tudom, érhet-e nagyobb szerencse kezdő újságírót, mintha a lapnál, ahol dolgozni kezd, olyan szerkesztő irányítja munkáját, akinek nem kizárólag kisujjában van a szakma, de kényszert érez, hogy tudását átadja. Harminc éve ezt még nem mentorálásnak nevezték, lényegét tekintve mégis az volt.
Az újságírás alighanem olyan szakma, amit valójában csak a szerkesztőségekben lehet megtanulni. Ebben alig különbözik az orvoslástól, az ügyvédkedéstől vagy a tanárságtól. Nyilván jó alapot jelent egy leendő újságíró számára, ha a műfaji, sajtóetikai ismeretei alaposak már akkor, amikor először íróasztal kap egy redakcióban. Az sem árt, ha legalább hozzávetőleges fogalmakkal rendelkezik sajtótörténeti kérdésekben, ha naprakészek a közéleti ismeretei és jó a helyesírása. De ahogyan megtapasztaltam: ezek csupán az alapok, amikre a valódi újságírás épül.
Ám, hogy hogyan kell anyagot gyűjteni egy készülő cikkhez, azokat miként kell és lehet rendszerezni, kitől és hogyan lehet újabb információkhoz jutni, és egyáltalán mik a cikk szempontjából a még beszerzendő tudnivalók – csupa olyan kérdés, amit „élesben”, a szerkesztőségi munka során lehet elsajátítani. Döntő kérdés: van-e kitől. Ahogyan az is: a munkahelyen a tudásátadás léteznek-e ezek a csatornái? Olyan korban és olyan helyen kezdtem el újságot írni, ahol ezek adottak voltak. Igaz, nem voltak meg ennek az intézményesült formái.
Emese, a szerkesztő maga teremtett iskolát abban a Budapesttől távoli városban, amelyet a fővárosból nézve lehetett provinciának nevezni, de mi erőteljesen azon voltunk, hogy munkánkat ne provinciálisan végezzük. Maga köré gyűjtötte a tanulni vágyókat, minden kényszerítés nélkül. Akinek egy csöpp esze is volt – ezekből nem volt hiány – meghallgatta véleményét megjelent vagy készülő cikkékről, ahogyan tanácsait is, amikkel még dúsítani lehetne az írást. Mindenkit ismert a megyében, név szerint még a községek kultúrházainak vezetőit is, így könnyen útba igazított, kit kellene még megkeresni, megkérdezni, hogy teljes legyen a cikk, hogy szakmailag „ne érhess szó a ház elejét”.
Valahogy nem volt magától értetődő a tudása. Bölcsészkart végzett, viszonylag hamar felhagyott a tanítással, 1976-tól Békéscsabán dolgozott a megyei napilapnál, akkor, amikor a mai fogalmaink szerint nem vagy alig valami történt az országban.
Az újságírás szempontjából a helyzet még ennél és áldatlanabb volt, mert ez a semmit vagy alig valamit a megyei pártbizottság felügyelete mellett meg is kellett írni.
Rejtély, hogy ilyen körülmények között szakmailag miként juthatott valaki olyan magasra, mint Emese. Igaz, sokat olvasó, bámulatosan tájékozott ember volt, tudása már-már enciklopédikusnak volt nevezhető, ami olyan emberi tulajdonságokkal párosult, amelyek kivesző félben vannak a világból.
Húsz éve dogoztunk utoljára együtt, de azóta is minden készülő nagyobb írásomat elolvastattam vele. Egy hete halt meg. Szürkébb és ridegebb lett a világ, hogy elment – írtam sms-ben egyik lányának. A többi csönd.