- Időutazás és Liget Projekt gyerekkönyvben - Gimesi Dórával mesélő fákról és klímaszorongásról beszélgettünk

Mennyire tudatosan ír gyerekkönyvet?

Ha az a kérdés, hogy kicentizem-e a műveimet, mint a Disney a forgatókönyveit vagy patikamérlegen méricskélem, hogy mennyi a humor, a komoly tartalom, akkor nem.

Például ezt írja A Négyszögletű Kerek Erdő egyik meséjében: „takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra, tűnj el!” – ezzel valójában megadja a lehetőségét a bővebb megértésre.

Tehát van valami tanítószándék a könyveiben?

Inkább ismeretterjesztőnek mondanám. Amikor az Időfutárt írtam három szerzőtársammal, Jeli Viktóriával, Tasnádi Istvánnal és Vészits Andreával, külön élmény volt a kutatás számunkra is. Hiszen az embernek nincs feltétlenül fogalma a XVIII. századi Bécs mindennapjairól. Jó feladat volt úgy minél több információt átadni, hogy az szórakoztató legyen. Később visszajelzést is kaptunk gyerekektől és fiataloktól, hogy abból a sorozatból tanultak meg sok mindent más korokról.

Az Amikor mesélni kezdtek a fák című új könyvében egy terebélyes fa évgyűrűinek segítségével indul időutazás, mely generációk életét mutatja meg egy kislánynak, akit a dédmamája kalauzol. Manapság mintha sokkal több lenne az időutazós gyermek- és ifjúsági történet, Ön szerint mi ennek az oka?

Az időutazós történetek szabadságot adnak: egyrészt bármilyen korba helyezhetünk egy cselekményt, másrészt viszont meg tudjuk tartani a kortárs nézőpontot. Egy idősebb vagy más korból jövő szereplő segítségével sok mindent el lehet magyarázni úgy, hogy nem válik didaktikussá. Számomra iszonyatosan jó alapanyag az időutazós történet, hiszen abban hatalmas dráma van, hogy ha csinálsz valamit a múltban, az hatással lehet a jövőre. Az Amikor mesélni kezdtek a fákban a dédmama visszaemlékezései, történetei teremtik meg az időutazás lehetőségét, ez a kaland bármelyik gyerekkel megtörténhet, aki beszélget a nagy- esetleg dédszüleivel.

Felnőtt olvasóként nekem a könyv a múltfeltárás miatt érdekes, eszembe jut, hogy azért kutatnám a múltat, mert meg akarom érteni a jelenemet. Ez fakadhat akár klímaszorongásból is, motiválta ez az írást?

Valóban a könyvben megjelenített XX. században történt a legtöbb, mai klímaproblémát előidéző esemény. Bármilyen közhelyesen hangzik, a világunk valóban fölgyorsult, ez ellen alig van fegyverünk, de például az idősekkel való kommunikáció és kapcsolattartás nagyon sokat segíthet abban, hogy végre lelassuljunk. Jó felvenni néha azt a teljesen más ritmust. Azt is tapasztalom, hogy a gyerekek bármennyire techfüggők, simán le tudja kötni őket akár egy fa évgyűrűinek megvizsgálása vagy a rajta mászó rovarok megfigyelése. Hogy mi fog érdekelni egy gyereket, az nagyon sokszor attól függ, hogy mit ajánlunk föl neki. Nem tudjuk megóvni a gyerekeket a technológiai eszközöktől, mert ez a jövő, sőt, ez a jelen, de nagyon fontos beszélni a múltról.

A könyvben jó arányban van a kép és a szöveg, az írás leginkább a tapintás érzékelését emeli ki, a színes illusztrációk pedig egységes vizuális világot hoznak létre. Hogyan dolgoztak együtt Rofusz Kingával?

Már a nulladik perctől tudtuk, hogy ez egy olyan illusztrált könyv lesz, ahol egyenlő teret kap a kép és a szöveg. De vannak olyan oldalpárok, ahol egy betű sincs, és Kinga csodálatos festményei töltik ki. Örültem, hogy nagyobb méretű kiadványként jelent meg a könyv, mert így egész más tere van. Így bele lehet feledkezni, megfigyelni, hogy ugyanaz a karakter hol tűnik föl megint stb. Imádtam együtt dolgozni Kingával, a fantáziája és az ötletei elképesztőek.

A Városliget szélén élő család több generációjának történetét mutatja be a mű, mennyire kötődik ez a saját rokonságához?

Én nem pesti vagyok, hanem szegedi, így elárulhatom, hogy én magam nem a Városliget környékén nőttem föl, de jelenleg ott élek. Egy, a könyvben szereplő történetet már korábban megírtam színdarabként: nevezetesen az a bálna, melyet a 60-as években körbeturnéztattak az országban és kiállítottak a Városligetben (ezt Krasznahorkai László is feldolgozta Az ellenállás melankóliája című művében), nos, ez a bálna Szegeden is járt. Egyébként a Városligetet roppant izgalmas helynek találom, városszéli zöldterületből városközepi park lett, de a funkciója szinte sose változott: találkozóhely volt, az emberek szórakozni, kikapcsolódni jártak ide. Molnár Ferenc Lilioma miatt is egy kedvenc fővárosi helyszínem.

Könyvében megjeleníti a Liget Projektet is…

Igen, azon nagyon felhúztam magam, évekig jártam keresztül a feldúlt Városligeten, ezt a dühöt belefogalmaztam a könyvbe.

Gyakran írja bele magát a történeteibe?

Állandóan, magamat is és a családomat, barátaimat is, de senki sem szerepel egy az egyben a könyveimben. Nagyon érdekes a karakterekkel játszani, elbújni mögéjük, számomra sokkal izgalmasabb, mint önéletrajzot vagy autofikciót létrehozni.

Évek óta irodalmi vezetője a Budapest Bábszínháznak, az intézmény karrierje indulásához is kötődik. Már felnőtt egy generáció, akinek az Ön által színpadra adaptált, tíz éve futó Semmi című előadás határozta meg a tinédzserkorát. Belegondolt ebbe?

Ez pont mostanában kezd engem elérni, és örömmel tölt el. Az alkotásban hatalmas felelősség van, azt hiszem, ezért is dolgozom ilyen lassan. Minél fiatalabb valaki, annál jobban beülnek és meghatározóvá válnak mondatok, jelenetek a számára. A gyerekek agya fantasztikus, mindent magukkal tudnak vinni, és része lesz az ízlésüknek, világlátásuknak. És szerintem mi, a színházban az első perctől ezzel a felelősségtudattal dolgoztunk. Számomra ennek a gyújtópontja egyik első munkám, a Semmi volt. Ez a produkció nagyon szerencsés csillagzat alatt született, minden szempontból áldott próbafolyamat volt. Alkotótársam, Hoffer Károly, az előadás bábtervezője és rendezője még egyetemista volt, és én is csak frissen végeztem. Rengeteget tudtunk dolgozni ezen a nehéz anyagon előzetesen, és a közös alkotás nem állt meg a konkrét próbafolyamat alatt sem, a színészek is hozzátettek. Valahogy akkora figyelmet kapott ez a munka, annyira érzékennyé váltunk rá, hogy meghozta az említett felelősséget is, nem beszélve arról, hogy mi magunk is felnőttünk közben.

Szeret csapatban dolgozni?

Nagyon, sőt, szerintem úgy van igazán értelme. Nekem megsokszorozza az erőmet a másik akár enyémtől eltérő gondolata, világlátása. Iszonyatosan szeretem, ha színészekre írhatok, ha pontosan tudom, hogyan fog ez meg ez a mondat elhangzani xy szájából, vagy – mivel jól ismerem a csapatot – feladatot, kihívást adhatok. Ez a legjobb része.

És mit ad a gyerekkönyvírás, amit a színházi működés nem?

A színház nagyon múlandó, ami egyrészt tök jó, mert a színháznak csak akkor van értelme, ha a jelenre koncentrál. A Semmi ideje is le fog járni, bár az alkotók mindig új színt tudnak belevinni, de egyszer el fogunk tőle búcsúzni. Az előadásokat felül lehet vizsgálni, módosítani. Ezzel szemben a könyv úgy marad, ahogyan megírtuk. Ráadásul a könyv mint tárgy is csodálatos, szép tud lenni. Egy előadást – hacsak nem rögzítik – nem fog senki látni, de egy könyvet kézbe tud venni az olvasó harminc vagy akár száz év múlva is. Jó belegondolni ebbe.

Mi lesz a következő írás, amin dolgozik?

Szegedi sztorit írok, történelmi ifjúsági regény lesz, ha elkészül. Nemrég olvastam róla, hogy az első világháború után egy francia hadosztályt vezényeltek a városba, aminek a tagjai a gyarmatokról származtak, ezáltal feketék voltak. A trianoni időkben egy csapat fekete katona felelt a közigazgatásért Szegeden. Iszonyatosan menő alaphelyzet.