Az idei év első hónapjában mindenesetre e változások előszele még a legkevésbé sem érződött. A hazai ellenzéki politikai pártok megszokott rutinjaikkal készültek a kettős kampányra, kárhoztatva e kettősség (európai parlamenti és önkormányzati választás egy napon) tényét, a választási szabályok igazságtalanságát, a pálya lejtését és – sajátos módon – egymást. Közülük a legerősebb, a Demokratikus Koalíció – erejének akkori teljében – már-már inkább azzal küszködött, hogy ne lássék olyan magabiztosnak, és – méltóságos, komoly erőként – inkább visszafogottságot, mint mohóságot mutasson a többiek bekebelezésében. A nálánál kisebb ellenzéki pártoknak már akkor is irdatlanul kevés esélyük kínálkozott arra, hogy egyáltalán talpon tudjanak maradni. A magyar pártrendszer tizennégy év minden terhét cipelve cammogott a választások felé – s a megszokott mederben, unalmas restségben csörgedezett a lassan éledező kampányhangulat.
Ebbe a helyzetbe robbant bele két nem várt belpolitikai esemény. Az egyik a február másodikán nyilvánosságra került kegyelmi botrány volt (amely február tizedikére Novák Katalin és Varga Judit lemondásához vezetett, és e lépések még csak az első következményeknek bizonyultak), a másik fordulatnak pedig Magyar Péter éppen február tizedikére időzített fellépése tekinthető, amely páratlanul rövid idő alatt jelentősen átrajzolta a belpolitikai viszonyokat. A két esemény között természetesen szoros az összefüggés.
A kegyelmi botrányra a hivatalos ellenzéki pártok feltűnően rosszul reagáltak. Sem a fogást, sem a hangnemet, sem az irányt, sem a személyeket, sem a cselekvési lehetőségeket nem találták el. Valamennyi politikai lépésük rosszul kiválasztott, rosszul időzített és rosszul előadott válasz volt a gyökeresen új helyzetre. Ezzel szemben az újonnan fellépett Magyar Péter reagálása a kegyelmi ügyre találóan kiválasztott, jól időzített és többé-kevésbé jól véghez vitt lépéssorozatra sikeredett (több kisebb, és kevesebb nagyobb politikai hibával, továbbá egy jelentős erkölcsi hibával együtt). Ez a színre lépés mindenesetre már a néhány nappal korábbihoz képest is új politikai szituációt teremtett.
A hagyományos ellenzéki pártoknak ugyanakkor erre a Magyar Péter által létrehozott újabb politikai állapotra sem sikerült jól válaszolniuk. Lényegében ebben az ügyben is szinte minden lépésüket elvétették, jószerivel még a szavakat sem találták meg a fordulat jellemzésére. Pedig a közéletbe berobbant új szereplő növekvő népszerűségét mindenekelőtt éppen annak köszönhette, hogy a maga részéről jól reagált a folyamatokra, miközben a hagyományos ellenzéki pártok e példából sem tanultak. (Eme események történetét és tanulságait öt részben elemezhettük e hasábokon – cikksorozatunk epizódjai A rendszer ellenzéke címmel március 9-én, 16-án, 23-án, 30-án és április 6-án jelenhettek meg a Szép Szóban).
A felidézett hetekben bebizonyosodott, hogy bebetonozott ellenzéki pártjaink nem képesek a politikai viszonyok befolyásolására, még a politikai élet eseményeinek megértésére sem. Világos és természetes ugyanakkor, hogy a hagyományos ellenzéki pártok politikai impotenciáját mindenekelőtt a helyzet újszerűsége magyarázta. A baloldal pártjai nem tehettek arról, hogy a kegyelmi botrány kirobbant és Magyar Péter megjelent. Joggal mondhatták, hogy nem erre a politikai állapotra számítottak, kampánystratégiájukat nem e szituációra alapozták.
Csakhogy a politikai tehetséget éppen a váratlan helyzetekre való gyors reakcióképesség, az okos döntésekre való alkalmasság, a politikai éleslátás adottságai jellemzik, és éppen a nehéz pillanatokban világlik ki a bölcsesség, a rátermettség és az erő. Ezek meg nem mutatkozása a hivatalos ellenzék részéről e súlyos időkben kiáltóan beszédesnek bizonyult.
A február tizedikétől június tizedikéig tartó kerek négy hónapban a hagyományos ellenzéki pártok változatos hibákat követtek el. Első megszólalásaik esetlenségét, setesutaságát még kommunikációs kudarcnak lehetne értékelni, de a Magyar Péterhez fűződő – kezdetben inkább ambivalens, majd egyre negatívabb – viszonyuk megjelenítése az idő előrehaladtával mindjobban stratégiai hibának látszott, és nehéz belső meghasonlottságról árulkodott.
Miután azonban Magyar Péter nyíltan megtámadta a teljes hagyományos ellenzéket, és határozottan az ellenzék leváltását is célul tűzte ki, a klasszikus ellenzék pártjainak fel kellett venniük a kesztyűt. Csakhogy egyértelműen figyelembe kellett volna venniük meglévő választóik érdekeit és érzelmeit. Számolniuk kellett volna azzal, hogy a Tisza Párt vezetőjének tömegrendezvényein megjelenő híveik jelentős része kevésbé konfrontatív hangot várt volna el. Nem ellenségeskedést akart, hanem orientációt. Nem azt várta, hogy a hagyományos ellenzék pártjai megnehezítsék, hanem azt, hogy megkönnyítsék a szavazói döntést.
Amennyiben az ellenzéki választó Magyar Péterre akart szavazni, érzelmileg, lelkileg vállalhatóvá kellett volna tenni a számára, hogy képes legyen a hagyományos pártokra leadni a voksát azokon a szavazólapokon, amelyeken a Tisza Párt nem szerepelt.
Márpedig ilyen szavazólapokból, ilyen helyekből és ilyen választókból sok, sőt, rengeteg volt az országban. Magyar Péter pártja csak az európai parlamenti választásokra és a budapesti közgyűlési választásokra állított (állíthatott) listát, a többi választáson (egy-két kisebb önkormányzati helyet leszámítva) nem indított jelölteket, és a hagyományos ellenzék pártjainak azt kellett volna elérniük, hogy ezeken a helyeken – szerte a hazában – a Tisza Párt új választói könnyű szívvel szavazhassanak az ő jelöltjeikre. Polgármesteri, megyei közgyűlési, települési önkormányzati, egyéni és listás helyekre a Tisza Párt ezen a választáson nem pályázott, ezért az ellenzéki pártok akár úgy is eljárhattak volna, mintha Magyar Péter a politikai életben meg sem jelent volna, hiszen e mandátumok tekintetében nem kellett számolniuk vele.
A Magyar Péter elleni vehemens támadások a hagyományos ellenzék részéről (különösen a fizetett politikai hirdetések közzététele a legnagyobb ellenzéki párt ügyvezető alelnöke részéről) tévútnak bizonyultak. Nem azért, mintha Magyar Péter nem érdemelte volna meg akár a legkritikusabb fellépést, a legszigorúbb bírálatot is a politikájával, az elképzeléseivel és a politikai stílusával szemben (hiszen e kritikák legfeljebb is csak ellentámadásokként lehettek volna értékelhetők a hagyományos ellenzék részéről), hanem azért, mert e támadások nem növelték, hanem jelentősen csökkentették az ellenzékre leadandó potenciális szavazatok számát.
Politikai okossággal az ellentétek elmélyítése helyett a szembenállás enyhítésére kellett volna törekedni. Szigorú taktikai, érdekorientált és érzelmi fegyelemmel. (Ám amikor erre az egyszerű felismerésre a kampány utolsó perceiben az ellenzéki pártok a jelek szerint – hogy kinek, minek a hatására, ne firtassuk – végre eljutottak, akkor meg már éppenséggel visszásnak tetszett a nem várt, és már nem is hatásos pálfordulás.)
Ez azonban csak az egyik hiba volt. A baloldali ellenzék sem releváns témákat nem talált, sem olyan alkalmas szereplőket nem állított, akik e témákat képviselték vagy képviselhették volna, sem a pártépítés, a szövetségkötés és a jelöltkiválasztás hatalmas és szerteágazó feladatösszességét nem végezte el jól.
A politikai érzék és a stratégiai tervezés együttes hiánya jelentkezett például a Sulyok Tamás államfő elleni aránytalan, felesleges és ostoba fellépésben is a kampány legforróbb szakaszában.
E fellépést alighanem kizárólag a politikai láthatóság és a médiajelenlét vágya motiválta, de e motivációnak nemhogy kevésnek, hanem egyenesen létezhetetlennek kellett volna lennie. Az ügy és a szóba hozott személy olyan fokon volt érdektelen a magyar választók szemében, annyira időszerűtlen volt a felvetése, továbbá annyira irreleváns volt minden egyéb kérdéshez képest, ráadásul az ügyet olyan nagy garral puffasztották fel valamivé, ami nem volt, hogy a fellépés méltán keltett csalódást még a hívek körében is. Politikai vakságból kifolyólag ugyanakkor az érdektelen ügy hangsúlyos képviseletét napokon át az a személy vitte, akire – a DK ügyvezető alelnökéhez hasonlóan – jelentős feladatok vártak volna a kampány után is. E lépésével mindenesetre a legnagyobb baloldali párt egy általános – hibás – kommunikációs stratégia részeként hozott rossz döntést.
Ez az általános stratégia – valósággal érthetetlen következetességgel – mintha mindenáron arra irányult volna, hogy a párt és a baloldal legnagyobb reménységét, a minden tekintetben méltó és alkalmas miniszterelnök-jelöltet lehetőleg úgy lefárassza, kihasználja, szinte kifacsarja, hogy a közvéleménynek ne kelljen számolnia vele hosszútávon. Mintha a pártja szándékosan hajszolta volna bele őt olyan szüntelen aktivitásba, melynek során hibákat lehet elkövetni vagy tévedésekbe lehet kényszerülni. Csak a miniszterelnök-jelölt kivételes rátermettségének, kitartásának és fáradhatatlanságának köszönhető, hogy a saját pártja által állított csapdákat a nehézségek ellenére ki tudta kerülni. Az általa vezetett árnyékkormány mindenesetre a választás másnapján odaveszett, éppen akkor, amikor meg kellett volna alakulnia, vagy ha már sajnálatosan megvolt, hát újjászületnie.
A legnagyobb baloldali párt a politikai időszámítás matematika-vizsgáján bukott meg leginkább. Mintha döntéseiből éppen az a politikai érzék hiányzott volna, amely nélkül nem is lehet politizálni, és amelynek meglétét – ha mást nem is – ennél a pártnál a közvélemény jelentős része méltán feltételezhette.
A DK-nál kisebb pártok esetében a közvélemény szemében ilyen kép nem élt. Ellenkezőleg. E pártok között van olyan is – az MSZP –, amelynek teljes története a politikai hibák története, mivel e párt egész históriáját a rendre bekövetkező – és egymásból egyébként nem következő, csak a politikai tehetségtelenség okán meghozott – rossz politikai döntések láncolatának bemutatásával is le lehet írni. Csakhogy e leírás a jövőre nézve ma már felesleges tevékenység lenne. Az MSZP másfél évtizede tartó kálváriája elérte a végállomását, és ennek belátása elengedhetetlen a jövő felépítéséhez. A baloldal megmentése társadalmi érdek. Az MSZP megmentése nem az.
Társadalmunk hasonló ítéletet mondott a társadalmi értelemben nem létező, de politikus-arcokkal rendelkező Párbeszéd nevű politikai formáció sorsáról és szükségességéről is. E párt ezen a választáson is folytatta azt a hagyományát, hogy önállóan nem indul, viszont más párthoz hozzácsapódva teret nyer, de ezúttal végül kevésnek bizonyult a konc. Erejét mindenekelőtt a 2019 óta főpolgármesterként működő egykori társelnöke – és néhány tehetséges és ismert, de a pártépítésben nem jeleskedő politikusa – adja. (A főpolgármester mindenesetre egykoron, az ellenzék legnagyobb baklövése, a 2021 őszén tartott úgynevezett előválasztások második fordulója előtt olyat tett, ami miatt a DK belső közvéleménye úgy hihette, hogy szinte nem is lenne szabad szóba állni vele, és lám, az összeborulás mégis megtörtént.)
A 2024 márciusában hirtelen felindulásból összehozott DK-MSZP-Párbeszéd szövetség minden vonatkozásában, minden tulajdonságában és valamennyi elemében magán viseli a hirtelenség, a kapkodás és az esetlegesség jeleit és nyomait. Komoly elemzést igénylő, stratégiai jelentőségű megállapodás köttetett a három párt között (egészen 2026-ig szólóan), amely éppen komoly elemzést nem érdemel, mert szánalmas válaszlépésnek minősíthető egy felmerült, de politikailag alapvetően félreértelmezett helyzetre, szembemenve a korábbi stratégiával, célokkal, ígéretekkel és az addigi politizálás egész zsánerével, ráadásul – mint bebizonyosodott – teljesen feleslegesen.
A megállapodás inkább vitt, mint hozott, több hátránnyal, mint előnnyel járt, és mindezt természetesen kitűnően lehetett látni előre is, csak a politikai vakság eltakarta a szereplők elől a valóságot, miután a kezdetben a Momentummal szembeni fellépés vágya, majd a Magyar Péter jelentette közvetlen veszély elhárításának szándéka elhomályosította a gyors döntésre összetoborzott politikusok józan ítélőképességét.
Ám ha e megállapodás nem született volna meg, a helyi megállapodások megkötése, közös vagy félig közös jelöltek százával való indításának összehangolt cselekvést igénylő roppant munkája akkor is számtalan problémát, félreértést és kisebb-nagyobb árulást hozott volna felszínre, veszélyeztetve a szavazatmaximálást. És ami azt illeti, fel is hozott: számos jó példa mellett számtalan rossz összefogás, téves szövetségkeresés, gyenge koalíció, bizalmatlanságon alapuló szerződés és bizonytalan jelöltállítás jött létre, amelynek végül semmi esélye sem lehetett a választásokon. Egyértelműen kijelenthető, hogy – az elkerülhetetlen tévedések és természetes melléfogások mellett – a jelöltek kiválasztását és futtatását sokkal ügyesebben is meg lehetett volna oldani.
Hogy nem sikerült, annak mindenekelőtt az emberhiány, továbbá a vezetői és szervezői képességek hiánya volt az oka a források szűkössége mellett. Világossá vált, hogy a szakpolitikákban kiváló, szakkérdésekben elsőrangú pártvezetések primer politikai kérdéseket – szervezeti és személyi okokból – nem tudnak hatékony módon megoldani. Kérdés, hogy ennek belátásához miért volt szükség egy kisebbfajta választási kudarcra, és miért kellett a kézzelfogható, egyértelmű tanulság, ha a következtetéseket előre is le lehetett volna vonni.
Mindenesetre a csonka (hárompárti) összefogás és az egyéb pártokkal, illetve az egyéb pártokból időközben a DK-ba átment politikusokkal való felemás, alig követhető, mindenféle szövetségekbe rejtett, civil és álcivil egyesületek fémjelezte együttműködés az önkormányzatokban és az önkormányzati választásokon a választópolgárok számára nehezen volt átlátható. Országosan aligha lehetett megmagyarázni, hogy bizonyos körzetekben bizonyos pártok bizonyos jelöltjeit miért támogatja, míg más körzetekben ugyanazon pártok más jelöltjeit miért nem támogatja az egységes ellenzék. Ezt a problémát az országos pártvezetések szigorával és a helyi alapszervezetek szabadságának fenntartásával egyaránt kellett volna megoldani, ami valóban olyan bonyolult feladatnak mutatkozott, hogy a megoldás sok helyen sikerült, sok helyen pedig nem.
Az összképet színesítette a Momentummal való együttműködés, rivalizálás és ellenségeskedés bonyolult szövevénye. E szövevény megértéséhez azonban a Momentum politizálásának megértésén át vezet az út, de ez az út zárva van. A Momentum mintegy öt éve folyó, és az elmúlt két évben tomboló irracionális politizálásának átfogó vizsgálatához alighanem inkább orvosi, mint elemzői képességek kellenének, hiszen e párt olyannyira önsorsrontó, saját érdekével ellentétes, ostoba politikai lépések sorával vétette észre magát a számukra méltán nagy sikert hozott 2019-es európai parlamenti választások óta, amely észszerűen nem magyarázható.
Mivel a napokban lezajlott választások legnagyobb veszteseinek egyike kétség kívül a Momentum, feltehető, hogy a kérdéssel – a stratégiai válaszokig lemenően – a párt vezetésének és tagságának behatóan foglalkoznia kell, ha egyáltalán van képessége a kérdéssel foglalkozni. Ha nincs, akkor a Momentumnak nevezett politikai színfolt hamarosan egy gyorsan eltűnt jelenségként fog szerepelni a magyar politikatörténet nagykönyveiben.
Nem sokkal jobb a helyzete az LMP-nek sem, amely Vitézy Dávid felfuttatásával és fővárosi listájának viszonylagos sikerességével együtt is lényegében érdektelen a magyar választók szemében, és társadalmi igény továbbra sem mutatkozik rá.
Hasonló a helyzet a Jobbikkal is, amely azonban a kalkulált kudarc után elindulhat egy történelmi úton a jobbközép jelleg erősítése felé, hiszen – a korábbi konzervatív kísérletekkel ellentétben és a többi kis párthoz hasonlóan – a következő választásokig neki még van parlamenti frakciója.
A nem rendszerellenes ellenzék pártjai közül ugyancsak birtokolja ezt az ékkövet a Mi Hazánk, amely e választásokon is stabilan hozta a kötelezőt, tartósan és biztosan számolni kell vele a közeljövőben is. Ilyen koronaékszerrel – parlamenti képviselőcsoporttal – a Tisza Párt nem rendelkezik, és a következő választásokig nem is fog rendelkezni, legfeljebb egynémely majdani dezertőrök biztosíthatják a párt országgyűlési megjelenését, amelyre természetesen előbb-utóbb szüksége lesz, még ha a parlamenti politizálás hazánkban a legteljesebb mértékig eljelentéktelenedett is.
Mindazonáltal – a Fidesz szétrobbanthatatlan egysége, a Tisza Párt robusztus választási eredményei és a baloldali rendszerellenzék számtalan hibái ellenére – a magyar baloldal helyzete egyáltalán nem kilátástalan.
Négy hónap tehetségtelen ámokfutása után most újabb négy hónap következik az új önkormányzati helyek októberi elfoglalásáig. A baloldal számára e hónapoknak a nyugalom hónapjainak kell lenniük. Teljes, átfogó, kompromisszummentes és bölcs revízióra van szükség, a szervezeti és személyi feltételek teljes átalakítására, az új alapok biztos lefektetésére, a nyugodt elemzés és tervezés időszakára, mert úgy nem mehetnek a dolgok tovább, ahogyan eddig mentek, de új alapokon nagyon is elindulhat a felemelkedés.
A magyar politikai baloldal sokak által fel nem ismert, tisztes és szédületes hagyományokkal rendelkezik, amelyekre erős bástya építhető. Magyarországon a baloldalra van társadalmi igény, a következetes rendszerellenességhez van erkölcsi és politikai alap, a politikai tehetségek sora és a választói tömegtámogatás egyaránt rendelkezésre áll.
A politikai rendszer nem kedvez ugyan a baloldali alternatíva kifejlődésének, de a politikai helyzet megérett a változásra. Magyarországnak szüksége van a szociális vízióra, a természetes környezet ápolására és a szociáldemokrata érdekképviseletre. Nem lehet bocsánatot találni arra, ha nem sikerül kivívni a sikert.
A rendszerváltó baloldal erősödése minden politikai oldal egyenrangú érdeke. Természetesen a jobboldalé is. A rendszerellenes jobboldalnak ugyancsak számítania kell a balközép viszonyos támogatására. Végtére is nem történt semmi különös, csak megváltozott egy kicsit az ország, és erre a hagyományos ellenzék nem tudott kellően reagálni. De ami nem ment eddig, nagyon jól mehet még mostantól. „A nyár hegyes, a kasza egyenes.” Itt az idő, ki kell használni.
Legutóbbi írásunkban e hasábokon a pártrendszer megújítását sürgettük (A rendszer ellenzéke. Lendületlen rendben. Népszava, Szép Szó, 2024. április 6.). Végül a választók megoldották azt, amire pártjaik nem voltak képesek. Most már végre hallani és érteni kellene e választók hangját.