Ahogyan két éve reggelenként esdeklőn néztünk az ég felé, vajon ad-e végre esőt, hogy kizöldüljenek a szalmasárgává fonnyadt fűcsomók, erőre kapjon a répa, petrezselyem, padlizsán, úgy mostanság inkább azt kémleljük, lesz-e vajon nap, amikor megússzuk zápor vagy zivatar nélkül. Jómagam amondó vagyok, hogy inkább csorogjon az égi áldás, még ha gumicsizmában kell is kimenni a hátsó udvarba, s biztatni a kecskét, lépjen ki az ólból, ne kényeskedjen a sár miatt, de a bőséges csapadék mindig jobb, mintha szomjazna a föld.
Igaz, a „zöld” iramot nehezen bírjuk. Mintha pár óra alatt nőnének nagyra a zsenge palánták: ami tegnap még alig volt arasznyi, mára szinte felkúszik az égig. Nem győzzük kötözni a paradicsomot, kitámasztani a babot, borsót, úgy omlik ránk a kert, mintha feledtetné az elmúlt évek minden száraz, aszott nehézségét. A málna sem olyan csenevész, mint régebben, fél hüvelykujjnyi zamatos bogyók lengedeznek a hajlékony ágakon, az alsók már-már a földre terülnek, megadva magukat a nehézségi erőnek. Végre jóllaknak a hangyák, akik nemcsak a málnából, de a szalmára bókoló eperből is itt-ott lakmároznak, nem is baj, így legalább biztosak lehetünk benne, hogy a legérettebb szemeket szakítjuk le: az apró kis gödrök a szép húsos rostok között mindössze azt üzennék, élnek a földön mások is rajtunk kívül, nem feltétlenül csak a miénk az, amit magunkénak vélünk.
Ám nemcsak a hasznos növények szökkennek szárba, hadra kelnek velük a gyomok is. Már amennyiben gyomnak tekintünk csalánt, labodát, kövér porcsint, amit más, szegényebb vidékeken levesként vagy főzeléknek fogyasztanak sokan. Hogy elnyomjuk mohó étvágyukat, itt-ott trükkökhöz folyamodunk: zöldbabot ültetünk a kukorica szár alá, hadd csavarodjon rá, fonja körbe indáival, hogy aztán majd a szép sárga vagy zöld hüvelyeket egy időben szakítsuk le a tejcukor édességű kukorica csövekkel. Tököt, dinnyét is palántázunk ott, szétterülő lapulevelei eltakarják a fényt a szőrös disznóparéj elől. Hogy segítsünk a versenyben annak, akitől eredményt várunk, kapát is ragadunk, széles fejűt, régit, aminek bízhatunk nemcsak az élében, de a súlyában is. Korábban már kérges tenyerekhez kopott, kifényesedett a nyele, így apró szálkái sem mennek a bőrünk alá.
Próbálunk olyan akkurátusan haladni, ahogy hajdan dédanyánk, aki hajlott háttal, 80 évesen, szikrázó napsütésben is szinte csak láthatatlanul verejtékezve ment előre a sorok között, hol a krumplit töltögetve, hol a kukorica körül csapdosva ki a gyomokat. Lám a népnyelv még becézgeti is ezeket, van, ahol ingyomnak hívják, mifelénk inkább csak burdaj volt, erdélyi barátaim burjánynak nevezik, máshol egyszerűen csak gaz, dudva, és ha tényleg túl sok van belőle, esetleg átokfajzat.
Ahogy kaszabolom az apró szulákokat, kórókat, bogáncsot és a toklászos-kalászost, pár csepp eső ered el megint. Felhőjükben halvány szivárvány, mintha dédanyám mosolyogna onnét: lám-lám, sose gondolta, hogy egyszer kapálni lát majd a kukoricaföldön.