Ki fizeti a révészt? A Who Pays the Ferryman? egy brit televíziós sorozat volt, amelyet a BBC 1977-ben forgatott, Michael J. Bird azonos című novellája és forgatókönyve alapján. A 8 részes romantikus dráma az 1970-es években Kréta szigetén játszódik, főszereplője Angliából tér vissza ide, ifjúsága színhelyére, és szembesül múltjának szellemeivel – írja az emlékeztető.
Amiről most szó lesz, az bizony nem ilyen romantikus történet, de cím jelentése is megváltozott hazánkban. A kifejezés itthon azt jelenti: rendben, minden szép és jó, de ki állja a cechet? Áthallásos szállóige lett, különösen córesz idején használjuk.
Mi persze nem térünk sehonnan sem vissza, a legvakmerőbb kalandvágytól vezérelve itthon maradtunk. Nyolcvan évvel ezelőtt volt egy világégés, és nem maradt szinte semmink. De jött az ősz, a tél, a tavasz, és fűteni kellett. Ami égett és megszerezhető volt, azt a nyomorúság, a szegénység, a kényszer tűzre vettette.
Aztán megalakult a TÜZÉP vállalat, hogy nemzeti volt-e vagy nem, nem tudom, de a lassan lehetett szenet, fát kapni, és lovas kocsival még házhoz is lehetett szállíttatni. Hosszú évekig legalább volt egy fűthető szoba, majd lassan beindult a gáz- és villanyszolgáltatás, lehetett főzni is. Magyarán megindult az élet, a lakásokat is újjáépítették. A mai napig nem értem, hogy egy porig rombolt kontinenst hogyan lehetett három-öt év alatt újra normálisan működőképessé tenni. Maga volt a csoda. De az akkori emberek csak annyit mondtak, élni kell, előre kell menni.
Jött a szén és a fa korszaka, ahol volt központi fűtés, rendbehozták, ahol lehetett, a cserépkályhákat rakatták újra, vagy - főleg a falvakban - csikótűzhelyben, magyarul sparheltben fűtöttek, kinek milyen lehetősége volt. Ez sem volt ingyen.
Évtizedek múlva következett egy új kormányprogram, mondván, kimerülőben vannak a szénkészletek, drága a kitermelés is, de van olaj rogyásig, tessenek szíves átállni az olajkályhákra. Ha valami büdös volt, akkor ez a vívmány nagyon. A kályhások nagy része váltott, olajkályha javításra adták a fejüket, és karbantartották, pucolták is azokat feszt, vagy a meglévő cserépkályhát állították át olajtüzelésűre. Ez sem volt ingyen.
A TÜZÉP telepek így szép lassan elhaltak, illetve megváltoztak: mivel már nem nagyon kellett senkinek a szén vagy a tűzifa, élve a hiánygazdálkodás adta lehetőséggel ráerősítettek a nevük második tagjára, és építőanyaggal kereskedtek. Erre mindig van igény, jól számoltak.
Aztán beütött az olajválság, lett is nagy riadalom, és kezdtünk átállni a gázfűtésre. Sebaj, akkor ez volt bőven. Megjelentek az első fali pajzsok, a Héra betétek a cserépkályhákban, az eddigi olaj helyett most gáz égőfej melegített, majd jöttek a kezdetleges cirkó kazánok. Konjunktúra lett, sokba kerültek. Pedig gazdaságtalanok és korszerűtlenek is voltak, különösen a gázkonvektorok, melyek nagyrészt az utcát fűtötték, nem kevés pénzért (csökkentett fogyasztói rezsi plusz állami támogatás). Ezekkel szinte egyidőben terjedtek el az éjszakai árammal fűtött hőtárolós berendezések is, horror költségekkel. Később megjelentek a kondenzációs gázkészülékek is, amelyekhez azonnal bélelni kellett a kéményt, így az átállás költsége milliós összegre rúgott.
A nagyon közeli múlt viszont a napelemek, a napkollektorok körüli cirkuszoktól volt hangos. A magyar állam sokáig semmit sem lépett, aztán hirtelen felpörögtek az események: egy jó pályázat mindenre a legjobb gyógyír, mint tudjuk. Közben folyik a találgatás, hogy megéri vagy nem éri meg, mire megtérülne, nem kell-e máris cserélni, lehet-e használni az erkélyre akasztható visszatöltőt.
Közben pedig itt az újabb hír, az Európai Unió 2040-re szeretné betiltani a fosszilis fűtőanyagot használó háztartási gázkazánokat. Mindez még pusztán terv, sokak szerint nem is megvalósítható, de akkor is felmerül a kérdés: mi lesz a gáztűzhelyekkel, a kazánokkal, a nemrég béleltetett kéményekkel, a töméntelen kiadott pénzzel? Ki mondja meg és mikor?
Aztán ott van a külső falak szigetelése, a nyílászárók cseréje, bizonyos esetekben erre is lehet igényelni támogatást. Igaz, sok esetben olyan jól sikerül a munka, hogy penészedik a lakás, mert nem mozog a levegő. De erre is van megoldás, a megfelelő, drága ablakszerkezetek vagy a gyakori szellőztetés. Ez költséghatékony?
És mindeközben melyik állami pályázatokon felhizlalt milliárdosnak adósodik el a pénzben, vagyonban amúgy sem dúskáló magyar? Akinek már a napi fogyasztását is vissza kell fognia, mert ezt a korszerűsítésként felcímkézett költekezést nem lehet sem követni, sem bírni, olyan jól megy. És akkor még szó sem volt az egyre bővülő szociális tűzifa igényről.
Ha ezeken a programokon is túl leszünk, mi következik? Kimustrált fűtőelemekkel kistérségi erőművek?
Bármi is a megoldás, bármekkora is az állami támogatás, akár kedvező kamatozású hitellel, akár kamatmentesen, a felhasználónak mindenképpen költség. Valahol meg kell térülnie.
Nyilván vissza kell fogni a fosszíliák legalább lakossági felhasználását, már csak környezetvédelmi okokból is, ez nem kérdés, ám a korszerű anyagok előállítása is bőven energiaigényes. Azaz az egyik oldalon sok pénzt költünk arra, hogy a másik oldalon takarékosak legyünk. Nem a céllal, hanem a hogyannal vannak gondjaim.
Ki mond igazat, ki fizeti a révészt? És mibul? Mert a végén mindig mindent a fogyasztó fizet. És egyre többet. Jóságos állambácsink ugyanis nincs, legfeljebb úgy csinál, mintha létezne. És ezt még sokan elhiszik neki.
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.