Nádasi Krisztina: Nemmese

Hód Barnabás egy ezüstösen csillogó, vastag, ám rövid faággal lépett be a lakásuk ajtaján.
– Hű, de szép – ámult a felesége, Piroska. – Mi ez? Hol találtad?
Barnabás magasba tartotta az ágszerűséget, hogy a fejük felett köröző szentjánosbogarak fénye visszatükröződjön róla. Piroska szája nyitva maradt a csodálattól.
– Leapadt a víz, ez meg egyszerűen fönnakadt a torkolatnál a fűz gyökerein.
– A torkolatnál jártál fényes nappal? De hisz tele van emberekkel!
Barnabás megrántotta a vállát, és közelebb ment a falhoz. Igazított a gallyacskákon, majd elhelyezte közéjük a csodatárgyat. Úgy virított a falon, mint valami aranyozott ikon. Mindketten nagyot sóhajtottak, ahogy nézték.
A gyönyörű dísznek hamarosan híre ment. A szomszédok sorra látogatták Hódékat, ajándékok garmadájával árasztva el a családot, csak hogy a saját szemükkel lássák, saját mancsukkal illessék. Barnabás senkinek nem mondta el, honnan származik. Egy héttel később egy narancssárgán irizáló, hasonlóan zömök és könnyed, üreges darabbal tért vissza. Ezt beépítette az ezüstkék mellé úgy egy hódfarknyira. Aztán szerzett egy ciklámen, majd egy fűzöld, végül egy valóban aranyszínben pompázót. A szomszédok nem is tudták, hová legyenek. Már lassan azt fontolgatták, polgármesternek választják meg Barnabást.
A hód ügyelt a titkára. Csakis délben ment ki a torkolathoz, és a legszebb darabokat válogatta ki – némelyek ugyanis össze voltak törve, akármilyen furcsán is hangzott ez. Ahogy teltek a napok, olyan sok szép ágszerűséget talált, hogy úgy döntött, elajándékozza őket. Hamarosan a fél Hódváros csiricsáré, színes házaktól pompázott.
Egyik nap Barnabás a folyónál egy kislánnyal találkozott. Hosszú, barna haját fújta a szél, ahogy a torkolatnál átkelt az egyik partról a másikra, kezében zsák és gereblye. Barnabás egy ideig csak figyelte. A kislány a partot gereblyézte: összeszedte ezeket a furcsa ágakat, a törötteket és szépeket is. Sőt a szépeket összeroppantotta, úgy tette a zsákba.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Barnabás megrovón.
A kislány összevonta a szemöldökét.
– Összeszedem a szemetet.
Barnabás a kislány felé szagolt a levegőbe.
– A szép ágaimat szemétnek nevezed?
A kislány felvett a sárból egy 7Up-os dobozt, ráfintorgott, és a zsákba ejtette.
– Mert ez szemét. A felelőtlen emberek bedobják a Dunába, aztán ilyenkor, amikor kevés a víz, fennakad itt nálunk. Apával kijövünk néha összeszedni.
– De hát ez nem… Ez a házaink éke!
A kislány megrökönyödve hallgatta végig Barnabás beszámolóját, hogyan díszítik hódlakjaikat a dobozokkal.
– És szerinted ez szép? – kérdezte a kislány.
Barnabás odavezette őt egy közeli hódházhoz, amelynek ágai-gallyai közt nemcsak üdítősdobozok virítottak, hanem popsitörlő kendők, néhol egy-egy tisztasági betét.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Barnabás büszkén.
– Ez neked tetszik? – kérdezte a kislány.
– Bizony. Úgy tűnik, ami az egyiknek szemét, a másiknak hasznos – szögezte le Hód Barnabás.
A kislány megvonta a vállát.
– Hát jó. Megmondom apukámnak, hogy ez így nektek rendben van, az emberek nyugodtan eldobálhatják a szemetet, be a Dunába, mert ti felhasználjátok.
Hód Barnabás boldogan bólintott.
A kislány is boldog volt, hogy többé nem kell mások holmiját gereblyéznie a sárban.