Új életrajzi, mozaikos regénye nagyon hasonló előző regényeihez, a TündérVölgyhöz és a Cé cé cé péhez. Mi az, ami fogva tartja, hogy újra és újra visszatér ugyanahhoz a narrációhoz, a történethez és szereplőkhöz?
Mint légy a pókhálóba, beragadtam ebbe a struktúrába. Úgy is mondhatnám, hogy én vagyok a pók, aki középen van, és saját magából növeszti ki ezt a hálózatot, amit valóban ez a három könyv alkot, és amit nem terveztem trilógiának, csak utólag látom, hogy összeáll egy hármas egységgé. Magamat is megleptem ezzel. Valóban alapvetően mindháromnak van családi vonatkozású magja, ami azt jelenti, hogy amikor a szereplőket mozgatom-beszéltetem, konkrétan gondolok bizonyos emberekre. Ugyanakkor azt azért tudni kell, hogy természetesen ez fikció – az irodalom fiktív szöveg. Hiába kérik számon az írón, hogy az nem úgy volt, mert így volt, olykor még fel is jelentik, ezek csak szavak, mondatok, nem élő emberek. Konstrukciók, amelyek felidéznek élő embereket. A TündérVölgy című regényemet anyukám például, aki szuperintelligens asszony volt, egy héten belül bosszankodva visszaadta nekem azzal, hogy semmi sem stimmel benne. Nagyon jellemző az olvasókra, óhatatlanul mindnyájunkra, hogy referenciálisan olvasunk. Úgy vesszük, hogy a szöveg referál az úgynevezett valóságról, és hogyha eltér attól, akkor tiltakozunk. Egy gyerekmesénél, ahol hétfejű sárkányok, óriások meg törpék vannak, a gyerekek pontosan tudják, hogy nincsenek a valóságban ilyenek, ám amikor a szöveg terébe lépnek, elfogadják ezeket a vonatkozásokat, egyfajta valósággá képződik számukra. Felnőttkorban jóval reflektáltabbak vagyunk, elkezdünk problémázni azon, hogy az nem úgy volt.
Meglepte, hogy trilógiává állt össze a három regény – nem fél ilyenkor attól, hogy önkéntelenül is ismétli magát?
Nem. Ez épp nagyon is tudatos fogás. Az ismétlés, ha tetszik, önismétlés nélkül nincs is semmi. A legtöbb mű ismétel. Egy festő sokszor lefesti ugyanazt a motívumot, több tucatszor ugyanazt az arcot. Rembrandt saját magát festi újra és újra, van több tucat önarcképe, mind – ha tetszik – ismétlés, de mégsem az, mert mindig valami más aspektust mutat. Bach vagy Wagner is állandóan ismétli a motívumait, ha egy szonátaformát hallgatunk, azt tapasztaljuk, hogy állandóan vannak ismétlések. Főmotívum és mellékmotívumok. A művészetben mindenhol van ismétlés. Az ismétlés nagyon fontos, már a kisgyerek is újra és újra ugyanazt a mesét szeretné hallani, ugyanazt igényli, és nem arra kíváncsi, hogy mi történik. Azt már tudja, a könyökén jön ki. Én sem azért olvastam az Egri csillagokat hatodjára gyerekkoromban, mert izgultam, mi lesz a vége. Ez atavizmus, az idegpályánk úgy van kalibrálva, hogy az ismétlés számunkra jó. Ráadásul amikor visszatér egy motívum, már másként tér vissza, vagy legalábbis mi tekintünk rá már másként, más fénytörésben.
Mindamellett azt a fajta lineáris mesélést, ami a XIX. századi regényekre jellemző, íróként unom. Szívesen olvasom, mert Tolsztojra, Stendhalra meg Jókaira, Mikszáthra vagyok szocializálva, ám az emberi gondolkodás nem lineáris. Csapong, vissza-visszaugrik, lóugrásszerűen működik, és ez számomra alkotóként érdekesebb. Az iskolában, már az óvodában belénk nevelik a lineáris történetmesélést, és később Gazdag Erzsi lebutított XIX. századi verselésén „keresztül” olvassuk Weöres Sándort is, József Attilát, Petőfit és Aranyt. Gondoljon bele, úgy tudják a gyerekek, hogy az a vers, amelyik szép, itt elkezdődik, ott véget ér, van valami lehetőleg magasztos mondanivalója, és persze rímek vannak benne. Arra vagyunk szocializálva, hogy lineáris történeteket olvassunk – ezért van, hogy sokaknak az én könyvem sok.
A fő motívum itt az idő. Több regiszteren mutatja meg magát, sok szinten van tetemre hívva, nemcsak az idősávok váltogatásával. Egyszerre van felgyorsítva azáltal, hogy rávetül minden egyes szereplőre a jövő, saját halála, és a mikrotörténésekkel szinte a végletekig lelassítva. Sokszor reflektál is arra, mindez unalmas-e, vagy sem. Meddig lehet elmenni ebben a kísérletben?
A kísérlet szót nem használnám, írtam, ahogy éreztem, hogy kell. Remélem, hogy ezek a kis történetszilánkok elég mélyre szaladnak, ez lenne a cél. Néha épp a jelentéktelennek tűnő történetek tudnak a legmélyebbre menni. A legtöbb olvasó a legkisebb ellenállás felé megy, vigyáz, hogy minden olyan legyen, ahogy gyerekkorában tanították. Azokat a húrokat pengesse, abban a ritmusban. A közhely az, ahol a legkényelmesebben kiismered magad. Ha elmész egy idegen városba, nem a külső kerületekben mászkálsz, hanem a piactéren, a templom körül.
A közhely az, ahol a legkényelmesebben kiismered magad.
Jó, de a közhelyeket sem tudjuk kihagyni.
Nem. Nem is hagyom ki, nem kell kihagyni, nem szabad kihagyni – akkor a ló túlsó oldalára esünk. Ezt csinálta az avantgárd – nagyon brutálisan ment a közhelyek ellen, és ezzel sokszor kiöntötte a fürdővízzel együtt a gyereket is. Mégis meg kellett történnie ennek a művészeti forradalomnak, hogy a közhelyhalmazt lerombolja. Nem kell ledózerolni a közhelyet, csupán függetlenedni kell attól. A közhelytől is, meg a közhelyrombolástól is. Amikor írok, próbálok nem külsődleges szempontokat figyelembe venni. Az életben én is szabálykövető vagyok, nem üvöltöm le senkinek a fejét, teljesen normális csávó vagyok, ám amikor regényt vagy verset írok, nem vagyok tekintettel arra, mi az elvárás, mi a divat. Mert ha kezdenék ezekre figyelni, akkor halálosan unnám, amit csinálok, és én saját magam szórakoztatására írok. Ezzel be is fejeztem ezt a családtematikát.
Mi alapján választotta ki az éveket? 1936-től 1972-ön át a Covid évéig.
Mindhárom könyvben kilenc év van, és kilenc fő téma. Azokat az éveket választottam, amiknél sűrűsödéseket éreztem. Nem volt eleve így tervezve, csak utólag látom, hogy rímelnek egymásra, és rengeteg a visszatérő motívum. Valami számmisztikaszerűséggel mentek az évek, de ezt nem kell tudni az olvasónak, csupán magamnak állítottam fel, akadályok gyanánt. Utólag vettem észre azt is, hogy 1956 mind a három könyvben szerepel.
Az idő a felnőtté érés és az öregedés, öregség témájával is benne van. Ön hogy viszonyul az öregedéshez? A regény (K)-ja nagyon aggódik azon, nehogy öregesen kezdjen viselkedni, kinézni.
Nem jól viszonyulok, természetesen, de próbálok nem nagyon foglalkozni vele. Kosztolányi mondta, hogy ő mindig csakis a halállal foglalkozik. Sorra halnak meg körülöttem a legjobb embereim, ez mindig rám köszön, de a mindennapjaimat nem így élem meg. Focizom nálam kétmillió évvel fiatalabb fiúkkal, nem foglalkozom azzal, hogy különösképp vigyázzak magamra, úgy nem lehet játszani. A foci persze metafora: úgy nem lehet élni, hogy állandóan szorongsz.
Úgy nem lehet élni, hogy állandóan szorongsz.
(K) nőkhöz való viszonya miatt viszont ennél a regénynél is meg fogja kapni kritikaként, hogy főhőse macsó, hímsoviniszta.
Nem az. Persze mindenki úgy látja, ahogy az érdekei diktálják. A politikai korrektség túlteng, divat az irodalmi diskurzusban is, könnyű gyanúperbe keverni bárki, kaptam én már a képemre az Ezer és három című regényem miatt, annál nagyobb pankrációra nem számítok. Úgy gondolom, tudni való, hogy ez nem valóság. Hanem irodalom.
Egy az egyben önre vetítették azt a könyvet?
Volt ilyen. Ez aljasság – de az aljasság ugyanolyan emberi dolog, mint a korrektség, már nem csodálkozom rajta különösképpen, nem vagyok felháborodva. Jó, egy kicsit fel vagyok háborodva, de amíg nem akarnak fizikailag is bántalmazni, nem érdekel. És ha megpróbálják, ráfáznak: békés csávó vagyok, de olykor fölmegy a pumpa.
A költészetről azt mondta, hogy alulról jön, a hétköznapi földhözragadt dolgokból fakad.
Inkább mélyről. Inkább azt mondanám, hogy nem tudom, honnan. Mindenesetre az tetszik, ha nem nagy, patetikus ügyekről zengünk, dagállyal-pátosszal. Vagy ha nagy dolgokról is, mint a háború, a szerelem és a halál, legjobb normális hangot megütni, lent maradni a földön. Ha valaki rikácsol, vagy üvölt, sipákol, akkor tegye, de akkor elmegyek onnan.
+1 KÉRDÉS
Ha az ön nevét hallja az ember, rögtön társítja hozzá a közéletiséget és a társadalmi felelősségvállalást is. Többek között azt vallja, nem dumálni kell, folyamatosan „ógni-mógni”, hanem ha látja az ember, hogy valami nem működik, akkor kézbe venni a sorsot, és csinálni. Ön ezt meg is tette: így lett a K.E.R.T. kiadó, a Nyugodt Szív a Lakhatásért Alapítvány és a Baumgarten-díj újjáélesztése. Abban hisz, hogy ha itt mindenki hasonlóan gondolkodna, lehetne egy kritikus tömeg, ami már tudna valódi hatást gyakorolni. Miért nem így történik mégsem, és aki próbálkozik, falakba ütközik?
A politika nem a politikusok ügye. Mindenki ügye, közös ügy. A közös ügyeket pedig rendezni kell, és az a jó élet, az arisztotelészi értelemben vett jó élet, ha felismernénk, hogy nem csak magánügyek vannak, megtalálnánk a köz- és magánügyek jó arányát. Az ókori görögöknél a szabad ember fő ambíciója volt beleszólni a közügyekbe. A görögök „mindent” kitaláltak, de a legnagyobb találmányuk maga az állam, a politeia. A demokráciát amúgy a nagy görög filozófusok nem tartották túl jónak, mert ott állandóan a purparlé megy. Az én ideálképem, hogy mindenki fogja fel, az nem visz előre, ha csak otthon ül és elégedetlenkedik, meg mutogat a nadrágos emberekre a parlamentben, hanem kezd végre magáért aktívan is tenni. A Baumgarten-emlékdíj, ahogy a Nyugodt Szív is, teljesen a közösség finanszírozásán alapul, és – ellentétben az állami díjakkal – szigorúan szakmai kritériumok alapján működik. Aki akár csak jelképesen támogatja, a civil ethoszt erősíti.
Ha falakba ütközik, na bumm. Az életben nincs olyan, hogy nem ütközünk akadályokba. Fölszállok a 6-os villamosra, már akadályba ütközöm, mert ott van egy csomó mindenféle ember, érvényesíteni kell az akaratomat, mert ha nem, visszapattanok. Ütközni akadályokkal élvezetes dolog.