Az infláció egy makacs, gyakran előre nem látható mutatókat produkáló folyamat. Amikor az MNB munkatársai épp arról számoltak be, hogy a tavaly januárban mért 25 százalékos, évesített árindexet miképpen sikerült egy bő esztendő alatt a 4 százalék közelébe letornászni, s ennek az egyik fő oka, hogy a kőolaj és az üzemanyagok ára tetemes mértékben mérséklődött, akkor az autósok éppen a fejüket csóválták. Ugyanis röpke 10 nap alatt ötödször drágult a benzin ára, megerősítve a jegybankárok prognózisát: a nafta árdinamikája ismét felfelé ível. A GKI szerint literjéért a nyár közepére 650 forintot is meg kell adni.
Az ilyen jellegű hullámzás megszokott, ám
egy olyan országban, amelynek a kormánya folyamatosan belepiszkít a piaci folyamatokba, megzavarván a az árképzést, nem ennyire egyszerű a helyzet.
Nálunk Nagy Márton hat hete úgymond megegyezett az üzemanyag-forgalmazókkal arról, hogy az áraik simuljanak bele a szomszédos országok trendjébe. Ez többé-kevésbé sikerült is, ám azzal a gazdasági csúcsminiszter nem számolt azzal, hogy hogyan alakul a forint árfolyama, amely most araszolgatva gyengül, még a nemzetközi hitelminősítők többé-kevésbé, a kormánynak bizalmat szavazó osztályzatai ellenére is.
Az ismét emelkedésre váltott inflációban azonban pillanatnyilag a telekomunikációs és pénzintézetek díjainak emelése játssza a főszerepet. Követhetetlenül szövevényes szerződéseik szövege kétségtelenül tartalmazza a visszatekintő áremelések lehetőségét. Így az a sajátos helyzet áll elő, hogy a mostani mérséklődő inflációs környezetet visszakorrigálják egy magasabb pályára. Az uniós országok között már nem mi vagyunk a rekorderek - ezt a kétes dicsőséget átadtuk a románoknak, - de megalapozott büszkeségre így sem lehet okunk, mert csak három országnál vagyunk jobbak. Az inflációs várakozásaink alig javulnak. Míg hazánk az egy főre jutó uniós GDP 76 százalékát teljesíti, addig a fogyasztása csak a 70 százalékot éri el. A különbség a jövőtől való félelem fokmérője.