Gyakran olvasni, hogy a domináns párt hagyománya jellemzi a magyar pártrendszer-történetet. De akad még egy ország, amelynek történetében a XIX. század végén jellemző volt a hosszú ciklusú kormányzás: Olaszországban és Magyarországban közös vonás, hogy a XIX. század végi domináns párt célja a liberalizmus elveinek megvalósítása volt. A rendszerellenzéknek sem itt, sem ott nem volt esélye hatalomra kerülni, illetve ez ritkán, szinte csak válságok esetén fordulhatott elő.
Az olasz állam 1861-ben valósult meg, az Osztrák-Magyar Monarchia, amely biztosította a magyar önállóságot, pedig 1867-ben jött létre. De mindkét országban az elitek nagy része úgy érezte: csak részben érték el a korábban kitűzött célokat. Olaszország vágyakozott az egységből kimaradt területekre, mint Nizza, Szavoja, Trieszt, Isztria, Dél-Tirol, sőt Dalmácia. A magyar elitek pedig keserűen ismerték fel, hogy az önállóság fejében le kellett mondani a függetlenségről. Sőt még az 1848-as április törvények által létrehozott állapot (a tiszta perszonálunió) sem realizálódott, és föl kellett adni az önálló magyar hadsereg vágyát.
Mindkét országot belső ellentétek feszítették. Míg Olaszországban a regionális kérdés (főleg Nápoly, Kalábria, Szicília, azaz a „Dél” esetében) polgárháborúba torkollott az 1860-as években, addig a magyar kormányok a nemzetiségi törekvéseket igyekeztek ellehetetleníteni.
A XIX. század végi belső feszültségek szükségszerűen vezettek el ahhoz, hogy a nemzetépítő liberális elit nagy része elutasította a váltógazdálkodást. Mindkét országban a liberális elit vállát nyomta a modernizáció programja: bankok, vasutak és iskolarendszer szervezése, állami anyakönyvezés bevezetése, stb. A sűrű váltógazdálkodás sehol sem volt érték: ellentétben napjainkkal, a XIX. században a liberálisok is, hasonlóan az ellenfeleikhez, a gyöngeséggel, instabilitással azonosították, ha a kormányok gyakran cserélődnek.
Az általános választójoghoz is másként viszonyultak a korban, mint manapság. Olaszországban a választójog hirtelen kiterjesztése könnyen a „vörös” (republikánus, demokrata) vagy a „fekete” (egyházias konzervatív, különösen Délen) ellenzék, Magyarországon pedig a közjogi ellenzék uralomra jutásához vezetett volna, veszélyeztetve a modernizációs célokat - legalábbis ez volt a liberális elit félelme.
Mindkét országban két hosszú ciklusú kormányzás alapozta meg a modern államot. Időben egybeesett egy-egy nagy formátumú egyéniség uralma: Agostino Depretis 1876-1887, Tisza Kálmán 1875-1890 között vezette vasakarattal az országát, elfedve a domináns párton belüli hasadásokat. Depretis halála után Crispi, Tisza Kálmán lemondása után – sok miniszterelnökkel odébb – fia, Tisza István vitte tovább a zászlót. Kétségtelenül sikeres volt a domináns párti modell az ország modernizálásában: vasutak, bankok, iskolák építése, az alfabetizáció aligha ment volna végbe, ha állandó kormányválságok bénítják meg az államot.
Márpedig a XIX. század viszonyai között sehol nem tekintették értéknek a távolságtartó államot. Még a liberálisok is elfogadták, ha nem is örömmel, hogy állami beavatkozás nélkül a modernizáció programja nem lehet sikeres, különösen egy éles konfliktusokkal telített országban. Csakhogy a domináns párti helyzetben az uralkodó elitek szükségszerűen elkényelmesednek, egyre bürokratikusabbak, egyre korruptabbak, így az állammal összefonódó párt kegyadományként osztogatja a pozíciókat, állami hivatalokat.
A két kormánypárt, az olasz „történelmi” Bal (ami természetesen nem azonos a baloldal mai értelmével) és a magyar Szabadelvű Párt egyaránt liberális programot vitt, de egyre elitistábbak lettek a hatalomban, lényegében státuszőrző / állagőrző konzervatív (más néven érdekkonzervatív) pártokká váltak.
Mexikótól Japánig, Svédországtól Szingapúrig, a Dél-Afrikai Köztársaságtól Indiáig a világ számos pontján kialakultak évtizedeken át kormányzó pártok (csak a békés úton, választás eredményeként hatalomra került alakulatokat tekintjük most domináns pártoknak). Eszmei alapjukat, társadalmi vízióikat tekintve ezek sokfélék, ami természetes: az adott ország, régió nemzetiségi viszonyai, kultúrája, a múlt problémaszerkezete, a kormányzás hagyományai mind-mind befolyásolták a párt magatartását, stílusát a hatalomban. De Csizmadia Ervin kutatásai alapján levonhatjuk konklúzióként, hogy 3-4 ciklus után bekövetkezik az elfáradás, elkopás, amit a politikatudományban – magyarul kissé drasztikusan hangzó szóval – „degenerációnak”, degenerálódásnak neveznek.
Nincs domináns párt, amely meg tudná úszni az elfáradást. Még a skandináv szociáldemokrata pártok sem teljesen kivételek ez alól. Nagy különbség van azonban aközött, hogy egy domináns párt demokratikus környezetben tevékenykedik, és programja nagy részét konszenzus övezi (a svéd esetben a konszenzus az 1970-es években, a jóléti államot ért új liberális és konzervatív kritikákkal rendült meg, de már a monarchia meggyöngítése és az egykamarás parlament bevezetése is kiváltotta az ellenzék erősödését), vagy pedig olyan miliőben, ahol számos éles társadalmi, nemzetiségi, etnikai, vallási törésvonal metszi egymást. Utóbbi esetben a domináns párt leváltását gyakran erőszak kíséri. Magyarországon és Olaszországban a XIX. század végén éppen ez következett be.
A XX. század elején mindkét országban forrt az indulat: sztrájkok törtek ki, pénzügyi és kormányválság követte egymást, megjelentek a tömegmozgalmak – keresztényszociálisok és szociáldemokraták –, egyszóval a politika kikerült az utcára. Sőt, amitől a kormánypárt, de az elit egésze, azaz az ellenzék is félt: az erőszakos cselekvési formák terjedtek a politikai centrumtól távol álló, izolált falusi társadalmakban és a földrajzi perifériákon is. Az 1890-es években aratósztrájkok törtek ki Magyarországon, különösen a Dél-Alföldön, és hasonló parasztmozgalmakra került sor Dél-Itáliában.
Nem véletlen, hogy mindkét esetben egy déli peremvidéken lobbant be az elégedetlenség a maga teljes intenzitásában és radikalizmusával: a modernizáció áldásai (oktatás, egészségügy) kevéssé érvényesíthették hatásukat, az itt élők földesúri hatalom alatt éltek, a polgárosodás előtti, rendies formák gyakran bújtatottan fennmaradtak a helyi társadalomban. Márpedig mind az olasz, mind a magyar kormánypárt elsősorban a helyi hatalmasságokra és az elnyomónak meg részben idegennek tekintett rendfenntartó erőkre (csendőrség) támaszkodott.
A lázadások jelentősége mindig az, hogy megmutatják a rendszer gyöngeségét, az adaptációra való alkalmatlanságát. Az olasz és magyar politikai rendszer képtelennek bizonyult az adaptációra. Mielőtt alkalmazkodhattak volna a körülményekhez, belesodródtak az I. világháborúba.
A domináns pártok sem Olaszországban, sem Magyarországon nem mertek változtatni a hatalomgyakorlás addigi módján, védelmezve a modernizációs programot. Az adaptáció hiánya előhívta azokat a tömegmozgalmakat és a belőlük kinövő pártokat (keresztényszociálisok, szociáldemokraták), amelyek az elkényelmesedett parlamenti ellenzékhez képest egy akkor újszerűnek számító politizálási stílust és taktikát valósítottak meg: kivonultak az utcára, gyűléseket tartottak, a sajtó útján mozgósították támogatóikat, gazdag hívek egyéni adományai helyett kisemberek által fizetett állandó tagdíjakból éltek, amivel elkerülték a gazdasági elit általi korrumpálódást. Elvetették a vezérkultuszt, jól szónokló és hiteles emberek álltak az élen.
Háromosztatú erőtér alakult ki: domináns párt, parlamenti ellenzék, utcai, pontosabban, mozgalmi ellenzék. Utóbbi célnak tekintette az addigi ellenzék leváltását, illetve nem is láttak nagy különbséget a kormányzat és addigi, parlamentben ülő ellenzéke között. A domináns pártot nem tudták leváltani, de hiteltelenítették az ellenzéket, és fölhívták a figyelmet arra: lehetne másként is csinálni a politikát. A politikai kultúra megváltozásában nagy szerepük lehetett - volna. Ha nem lett volna háború, amely eltérítette az egész politizálást és elsodorta a céljaikat. Ez azonban már egy másik történet.
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.