Lengyel László: A háború legfontosabb és legrégebbi tanulsága, hogy kiszámíthatatlan, hogy amikor Putyin néhány napos katonai műveletet tervez, akkor akarva-akaratlan hosszú háborút indít el. És ez a háború forgandó, mert hol az orosz, hol az ukrán oldal látszik győztesnek (Joseph S. Nye, Jr.: Old and New Lessons from the Ukraine War. Project Syndicate, 2024. 06. 04.). 2023-ban Putyin Oroszországa érezhette meg a „halál szelét” az ukrán offenzíva sikere és a Prigozsin-lázadás idején, 2024 tavaszán pedig Zelenszkij Ukrajnája, az amerikai támogatás elmaradása és az orosz ellenoffenzíva hatására. Mit jelent ebben a felőrlővé váló háborúban az orosz hadigazdaság kiépülése, és mit az új nyugati fegyverek beérkezése illetve a hatótávolság megnövelésének engedélyezése Ukrajna számára? Mi lehet az orosz és mi az ukrán hadicél?
Szenes Zoltán: Oroszország hosszú távra játszik, nem nagyon törődik a veszteségekkel. Teljesen elveszítette már a háborút elindító 280 ezer fős, jól felszerelt, profi szárazföldi erejét. Ezt létszámban tudja pótolni egy ideig – a Harkiv irányába támadó, 30-40 ezer fős hadtestet most hozták létre az újjáalakított leningrádi katonai körzet csapataiból –, de az új erők harcképessége már messze nem olyan, mint a háború előtt volt. Az oroszok bevallottan elveszítettek több százezer katonát és 16 ezer harci-technikai eszközt. Bár erőfeszítéseket tesznek a haderő megújítására, a technikai veszteségek pótlására, az új politikai célok megvalósítása – az ukrajnai háború megnyerése, felkészülés egy NATO-elleni összecsapásra – még békeidőben is nehéz lenne, nemhogy háború idején. Hiába követelnek az orosz „héják” hárommillió fős mozgósítást, ha nem tudják a bevonult állományt felszerelni.
Az orosz hadipar állami kézben van. A katonai doktrína szerint teljesen önállóan kell biztosítania a fegyveres erők ellátását. A kormányban miniszterelnök-helyettes felügyeli, és az új védelmi miniszter, a közgazdász Andrej Belouszov is kiemelt feladatként kapta a hadiipar megújítását és modernizálását. A hadiipar mindent tud gyártani, a Kalasnyikovtól a nehéz harci-technikai eszközökön át az űrállomásig. A háború kirobbanása után már 2022 augusztusában bevezették a hadigazdálkodást a védelmi iparban, folyamatos termelésre – napi 24 óra, heti hét nap – álltak át. A katonai igények kielégítése elsőbbséget kap a gazdaságban. Egy éve folyt már a háború, mire kidolgozták a „hadiipari szuverenitás” helyreállításának tervét. A hadiipar lassan magára talált, bizonyos területeken (pl. drónok) a gyártás felgyorsult, más területeken már kisebb mennyiségű fejlett harceszközöket tudtak előállítani. A tömegtermelésben – lőszerek, rakéták, régi típusú harcjárművek felújítása – nagyot léptek előre, mert a központi irányítással az iparban sikeres konverziót – gyárak termelésének átállítása katonai termékek gyártására, haditechnikai eszközök felújítására – tudtak végrehajtani. A high-tech fegyverek gyártása is újraindult, amit a harctéri technikai veszteségek összetétele, illetve a stratégiai bombázásban részt vevő repülőeszközök típusai bizonyítanak. Ebben – az amerikaiak szigorú ellenőrzése ellenére – a kínaiak segítik az oroszokat ún. kettős rendeltetésű eszközök és anyagok szállításával. Bár az orosz vezetés optimista, a hadiipar teljes újjáépítése, haditechnikai szuverenitásának helyreállítása még éveket vesz igénybe.
Ukrajna még nehezebb helyzetben van. Katonai veszteségei hasonlóak Oroszországéhoz (300 ezer katona, 6500 db harceszköz), az utóbbi félévben elveszített területekkel együtt az ország területének 19 százaléka került orosz kézre (a korábbi legnagyobb 25 százalékkal szemben). Egyfajta állóháború alakult ki. A Harkiv felé támadó oroszokat megállították, Donyeck megyében az oroszok lassan haladnak előre, délen stabilizálódtak a frontvonalak. Az orosz légierő naponta támadja az ukrán célpontokat, a kritikus infrastruktúra óriási károkat szenvedett (a villamosenergia-szolgáltatás mintegy 40 százalékos kapacitással tud csak működni). Az ország működtetése egyre nehezebb, a helyreállítási munkák mintegy 500 milliárd dollárt igényelnek. Az ukrán fegyveres erők legnagyobb problémája a létszámhiány; egyre nehezebb friss állományt küldeni a frontra. Mintegy 800 ezer katonát tartanak fegyverben (az oroszok 700 ezret), akiknek a váltása egyre nehezebb. Május 18-án új mozgósítási törvényt fogadtak el, 25 évre levitték a frontra küldhető fiatalok életkorát, bevezetik a középiskolások katonai előképzését. Az utánpótlási igényt oroszos „trükkökkel” próbálják kielégíteni: külföldi légió megerősítése; toborzás börtönökből (az első 20 ezer fő rekrutációja megkezdődött); nők önkéntes katonai szolgálatának engedélyezése (7500 katonanő szolgál jelenleg); külföldre menekült férfiak hazakényszerítése, amitől 70 ezer fős bevonulást várnak. A fronton harcoló katonák átlagéletkora tavaly decemberben 43 év volt. A személyi utánpótlás helyzetén nehéz változtatni, az átcsoportosítások, a meghagyások rendjének átalakítása, a sorozást elkerülők elleni erőszakos fellépés nem teszi szimpatikusabbá a katonai frontszolgálatot. Ukrajna politikai célja a stratégiai védelem, erre Zelenszkij elnök tavaly novemberben adott parancsot.
Az ukrán haderőnek nagy előnye, hogy a szövetségesek támogatják hírszerzéssel, fegyverrel, lőszerrel, rakétával, kiképzéssel és felszereléssel, gyakorlatilag mindennel, amire a háborúban szüksége van. Igaz, ez egyben hátrány is, mert a különböző forrásokból származó harceszközök logisztikai támogatása igen nehéz, nem könnyű integrált csapaterőket felállítani és kiképezni. Ez pedig nem fog gyorsan változni, bár nemsokára a NATO veszi át a katonai támogatás koordinációját az amerikaiaktól. De az ukrán hadsereg még így is sikeresen szembeszállhat az orosz inváziós erőkkel, ha a nyugati támogatás kiegyensúlyozottabb lesz (az amerikai támogatás féléves késése igen nehéz helyzetbe hozta az ukránokat), a kért fegyverek szállítása dinamikusabbá válik. A háború egyik tapasztalata, hogy a nyugati országok – az eszkalációs félelmek miatt – igen lassan döntöttek a sikeres harctevékenységekhez szükséges fegyverek szállításáról, amely megnehezítette az ukránok harcát. A végrehajtásban is voltak késlekedések (ez különösen megmutatkozott a tavaly nyári ukrán ellentámadás előtt), az ún. ad hoc koalíciós ellátási metódus (harckocsi koalíció, F-16 vadászgép koalíció, légvédelmi koalíció, lőszer koalíció, legújabban drón koalíció) ezer sebtől vérzik. A legutóbbi döntések a nagy-hatótávolságú rakétákról (pl. az amerikai ATACMS) ismét komparatív előnyt jelenthetnek, mert 300 km-es távolságra tudnak csapásokat mérni orosz katonai célok ellen. Bár orosz területeken való felhasználásukat „megpántlikázták” a küldő országok, de még a limitált alkalmazással is érzékeny veszteségeket okozhatnak az oroszoknak.
A Nyugatnak hagynia kell, hogy az ukránok saját elképzelésük szerint harcoljanak. Nem a frontális áttöréseket, támadó hadműveleteket kell szorgalmazni, amire az orosz fölény miatt nem képes az ukrán haderő, hanem a fontos és érzékeny célok megsemmisítésében kell segíteni. Így a méregdrága szuper-fegyverek megsemmisítése (mint legutóbb a Szu-57 vadászgép és az A-50 légtérfelügyeleti gép lelövése), a II. lépcsős csapatcsoportosítások, a logisztikai és közlekedési központok elleni támadások vagy a Krím-félsziget „célba vétele” megsokszorozhatja az ukrán támadások hatékonyságát és előbb vagy utóbb meghátrálásra kényszerítheti a támadó felet. Ahogy Szun-ce írta: „Hozzuk az ellenséget olyan helyzetbe, ahonnan már nem is tud támadni.”
Sz. Bíró Zoltán: Oroszország egyelőre még nem tért át a teljes hadigazdálkodásra. Tavaly a hadiipar a GDP 6 százalékát adta, idén várhatóan már 8 százalékát fogja adni. Ugyanakkor a költségvetés harmadát a katonai kiadások teszik ki. Ha ehhez hozzászámoljuk a nemzetbiztonságra és rendvédelemre fordított összegeket is, akkor az arány eléri a 40 százalékot. A Kreml valószínűleg még ennél is többet költ az erőszakszervezetek finanszírozására, mert a költségvetés csaknem negyede titkosított, és a nyilvános fejezetek némelyikében is szerepelhetnek rejtett katonai kiadások. Addig azonban amíg a külkereskedelmi mérleg pozitív szaldója meghaladja a 100 milliárd dollárt – tavaly 118 milliárd dollár volt – Oroszország különösebb nehézség nélkül tudja a háború költségeit fedezni. Egy idő után – kiváltképp akkor, ha elmaradnak a látványos katonai sikerek – nem sok értelme lesz folytatni a pénznyelő háborút. Egyelőre azonban még nagyon távol vagyunk ettől. Putyin még mindig úgy látja, hogy a háborút lezáró tárgyalások alapja csakis az lehet, hogy Ukrajna elfogadja az oroszok által teljes egészében el nem foglalt négy kelet-ukrajnai megye és a Krím-félsziget elcsatolását. Az ukrán oldalon erről hallani sem akarnak. A kijevi retorika még mindig a 2014 előtti állapot reparálását tekinti politikai és katonai célnak. Valószínűbbnek tűnik, hogy elfogadnák azt a helyzetet is, ha az ország vissza tudná szerezni a 2022 februárja után elvesztett területeit. Ám ehhez is sokkal nagyobb nyugati segítségre lenne szükség. A szövetségeseknek végre be kellene látniuk, hogy amíg legalább olyan értékben és mennyiségben nem szállítanak fegyvereket és lőszereket Kijevnek, mint amennyit Moszkva szán a háborúra – ezt a szakértők évi 120-140 milliárd dollárra becsülik –, az ukrán hadseregnek nem lesz esélye fordulatot kierőszakolni. A háború csak egyre hosszabb lesz, az ukránok veszteségei csak nőnek, miközben egyre távolabb kerül a háború befejezésének lehetősége.
Lengyel László: Nyugati politikusok és elemzők állítják, hogy Oroszország nem tudna kitartani Kína közvetlen és közvetett támogatása nélkül. Milyen következtetéseket vont le Kína az orosz-ukrán háború kapcsán, mi a kínai „nagy stratégia” a Kína-Oroszország-Amerika-Európa négyszögben?
Krajczár Gyula: A kínai bürokrácia tervezési kultúrájának megfelelően követhetetlenül komplex, vagyis ugyanaz a kéz menedzseli a „korlátok nélküli” orosz-kínai viszonyt, amely együtt akar működni az Egyesült Államokkal, ugyanakkor nem akarja megengedni, hogy Washington mindenbe beleavatkozzon, amely azt szeretné, ha Európa nem követné mindenben Amerikát, s főképp, amely tisztára akarja söpörni az utat a kínai vállalatok előtt a világ minden szegletében – így elítéli és betartja a szankciókat. Az ukrajnai háború Pekingből nézve messze van, számukra az „eredmény” az, hogy vállalataik tömege jön ki Oroszországból, vagy fagyasztja be az ottani tevékenységét, hogy alkalmazkodik a szankciókhoz, de egy lépéssel sem tesz többet, mint amennyit nagyon muszáj, hogy eközben fenntartja az oroszokban a barátság érzetét, miközben a jövő tervezői már egy lényegesen gyengébb, megviselt kapcsolatrendszerű, tőkehiányos Oroszországra építik elképzeléseiket, amiről viszont nem beszélnek. Kulcselem, hogy a háború kezdeti szakaszában, amikor Vlagyimir Putyin belengette a nukleáris fegyverek esetleges bevetését, Kína nyilvánosan jelezte, hogy ezt elképzelhetetlennek és megengedhetetlennek tartja. Ez a kérdés most újból előkerült, mivel az orosz elnök a minapi vietnámi látogatásán az orosz nukleáris doktrína esetleges megváltozásáról beszélt. A pekingi vezetés nyilvánosan nem reagált erre, de meglepő lenne, ha egyetértenének a kisebb robbanó erejű nukleáris fegyverek bevethetőségében.
Sz. Bíró Zoltán: Kína Oroszország-politikája messze elmarad attól, mint amit Moszkvában e kapcsolattól reméltek. Putyin és környezete már a 2022-es háború előtt is próbálta Pekinget meggyőzni arról, hogy a két országnak politikai és katonai szövetséget kellene kötni. A kínai vezetés azonban – leginkább azért, mert már az ukrajnai háború előtt is túl zajosnak, feleslegesen kockázatvállalónak tartotta az orosz külpolitikát – határozottan elzárkózott ettől. Ahogy attól is, hogy a háború kitörése után fegyvereket szállítson Oroszországnak. Ugyan gépeket, berendezések, teher- és személyautókat szállít – az utóbbi tekintetében ma már a kínaiak uralják az orosz piacot –, de arra továbbra sem hajlandó, hogy a Moszkva számára az európai piacok elvesztése következtében oly fontossá vált második kínai gázvezeték megépítésébe belemenjen. Tavaly március óta Putyin háromszor találkozott a kínai elnökkel, de mindhiába. Hszi Csin-ping mindhárom alkalommal elutasította a szerződés aláírását. Inkább a türkménekkel építtetik meg a negyedik Kínába tartó gázvezetéket. De Peking nyilván nem érdekelt Moszkva súlyos vereségében. Nincs szüksége az északi határainál egy káoszba süllyedő Oroszországra. Neki tökéletesen megfelel az az állapot, amiben Moszkva gazdasági és politikai kiszolgáltatottsága folyamatosan nő. Ez ma már odáig jutott, hogy a kínai áruk aránya a teljes orosz importban elérte a 43 százalékot, vagyis az az Oroszország, amelyik a Krím 2014-es annektálása előtt – mind az export, mind az import tekintetében – az Európai Unió országaival bonyolította le külkereskedelmének felét, ma már Kínát tekinti első számú gazdasági partnerének. Az ország keletre fordítása jelentős anyagi áldozatokkal járt, hiszen ehhez a régi szállítási és közlekedési útvonalak kapacitását bővíteni kellett, illetve újakat kell kiépíteni, miközben szinte teljesen kihasználatlanok a korábban létrehozott, Európa felé tartó rendszerek. A kínai vezetés – még ha nem is beszél erről nyíltan – nyilván látja Oroszország gyengeségét, az orosz nagyhatalmi retorika és az ország tényleges képességei között feszülő ellentétet. És azzal is tisztában van, hogy milyen súlyos következményekkel jár, amikor egy olyan ország rúgja fel a II. világháború után kialakult nemzetközi rend szabályait, amelyik ereje legfeljebb a destrukcióhoz elég, de ahhoz már nem, hogy új, neki tetsző szabályokat kényszerítsen a világra.
Lengyel László: Richard Haass szerint nincs reális sikerkritériuma az ukrán háborúnak; bírálja a jelenlegi – általa irreálisnak mondott – amerikai doktrínát, amit Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó úgy fejezett ki, hogy „Ukrajna visszanyeri egész területét, s helyreállítja 1991-es határait” (Richard Haass: Defining Success in Ukraine. Project Syndicate, 2024. 05. 15.). Haass állítja, hogy katonailag elképzelhetetlen az orosz csapatok teljes kiverése, diplomáciai megoldást kell találni a tűzszünetre, valahol a mai frontvonal körül. Magam is úgy vélem, hogy a katonai győzelem egyik oldalon sem reális, és valószínűtlen valamennyi korábbi ukrán terület visszaszerzése. Reálisabbnak képzelem egy olyan, nagyhatalmak – így Amerika és Kína – által is garantált tűzszüneti vonal meghúzását, amely a 2014-ben megszállt területeknél húzódik, továbbá Ukrajnának adott nyugati biztonsági garanciákat, amelyek visszatartó erővel bírnak Oroszország felé. Véleményetek szerint lehetséges-e katonai megoldás, illetve milyen feltételekkel jöhet létre tűzszünet és/vagy tartós béke? Milyen szerep hárulhat a feleken kívül a nagyhatalmakra, Amerikára, Kínára és az Európai Unióra?
Szenes Zoltán: Kétségtelen, nem tudjuk, hogy a huszonnyolc hónapja folyó háború hogyan fejeződik be, mikor mondják a felek azt, hogy elég volt. Az invázió kezdetekor a BBC öt forgatókönyvet rajzolt fel a háború befejezésére. A rövid háború szcenáriója hamar lekerült a napirendről, nem sikerült az ukránokat gyorsan legyőzni, egy Moszkva-barát bábkormányt létrehozni. A tavaszi orosz elnökválasztás eredményeinek tükrében már bizonyossá vált, hogy a Putyin-rezsim bukásának előrejelzése is illuzórikus elképzelésnek bizonyult. A nemrégen lezajlott svájci békecsúcs sem hozott semmilyen reménykeltő eredményt, továbbra is a „háború köde” (Clausewitz) takarja el diplomáciai megoldás lehetőségét. Az elmúlt két évben az orosz és ukrán békejavaslatok egy szemernyit sem közeledtek egymáshoz: Putyin változatlanul igényt tart egyfajta új „Novorosszija” területére (a teljes négy megyére – Luhanszk, Donyeck, Zaporozzsija, Herszon – és a Krím-félszigetre), Zelenszkij pedig ragaszkodik az ország teljes szuverenitásához, minden négyzetkilométer ukrán földhöz. Bár a legfrissebb ukrán hírek szerint Ukrajna már elfogadná Oroszország részvételét egy következő békekonferencián, de nem tudjuk, hogy Moszkva is ugyanígy gondolja-e. Jelenleg úgy tűnik, hogy a háború eddigi borzalmai és veszteségei nem elegendőek ahhoz, hogy egy kölcsönösen elfogadható tűzszünet vagy békemegállapodás vessen véget a pusztításnak. Patthelyzet van. A BBC hosszú-háborús jóslata viszont véres valósággá vált, amely az orosz retorikában is a különleges katonai műveletből háborúvá nőtte ki magát. De amíg a régóta zajló fegyveres összecsapás Ukrajnának és Nyugatnak egyre elviselhetetlenebb, orosz szempontból ez még csak a „kezdet”, meg sem haladta még a csecsen háborúk – nem szólva az afganisztániról – időtartamát. Az orosz stratégia éppen arra számít, hogy az idő nekik dolgozik. Nem véletlenül utazott Putyin Észak-Koreába. A hosszú háborúhoz még a remeteállam támogatására is szüksége lesz. Tűzszünetre, békemegállapodásra csak akkor van remény, ha nemcsak Ukrajna, hanem Oroszország is akarja.
Egyre inkább a BBC ötödik szcenáriójával nézünk szembe, egy európai háború rémképével. Ez csak akkor előzhető meg, ha a Nyugat továbbra is erős és egységes marad Putyin győzelmi szándékának megakadályozásában. Ha a Nyugat megijed a további eszkaláció lehetőségétől, a nukleáris kardcsörtetéstől, és elbizonytalanodik Ukrajna támogatásában, akkor Kijev elveszíti a háborút. Ekkor viszont fennmarad a „nagy háború” rémképe, néhány újabb ország (Grúzia, Moldova, balti államok) elfoglalásának lehetősége, az orosz kül- és biztonságpolitika kiszámíthatatlansága. Azért nehéz ma fegyverszünetről és békekötésről beszélni, mert a „területet a békéért” elv elfogadása rossz példa lenne a jövőre vonatkozóan. A paradoxon tehát az, hogy tovább kell folytatni a háborút azért, hogy később béke lehessen. Putyin ugyanis eltökélt; elnöki újjáválasztási beszédében hangsúlyozta, hogy az ország legfontosabb feladatának az elkövetkező években az orosz fegyveres erők újjáépítését tekinti. Továbbá a háború sorsa legalább annyira függ a Nyugattól, mint Ukrajnától. Az amerikai elnökválasztásig az amerikaiak nem tesznek erőfeszítéseket a megbékítésre (egyébként is érdekük Oroszország gyengítése), mint ahogyan a kínaiak sem fogják a háború befejezésére rábeszélni Putyint, mert a jelenlegi stratégiai partnerség megfelel érdekeiknek. A Nyugatnak azt is el kell dönteni, hogy milyen összetételben tárgyaljon a háborúzó felekkel, ki és hogyan vállaljon garanciát Ukrajna biztonságáért. Minszk-II. esetében Németország és Franciaország volt a tárgyaló fél Oroszország és Ukrajna mellett. Jelen esetben ez biztosan nem lesz elég, az Egyesült Államok jelenléte nélkülözhetetlen. Arra kevés esélyt látok, hogy Kína beálljon a tárgyalók közé, hacsak nem kapnak az amerikaiaktól egy visszautasíthatatlan ajánlatot. De amíg ez eldől, folyik tovább a háború, csak a rossz hadi helyzet kényszerítheti a harcoló feleket a tárgyalóasztalhoz. A haderők végletes meggyengülése, a növekvő belső problémák kényszeríthetik a két országot politikai kompromisszumokra, amelyek tartalmi megfogalmazásában lehet majd Nyugatnak és Kínának komoly szerepe.
Sz. Bíró Zoltán: Ez az értelmetlen háború komoly bizalmatlanságot szült Oroszországgal szemben, ami jelentősen megnehezíti a háború lezárását. Moszkva a Szovjetunió felbomlását követően öt nemzetközi szerződésben vállalta, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi épségét, határai sérthetetlenségét és szuverenitását. De miután már 2014-ben gond nélkül keresztülgázolt mindezeken, nehéz elképzelni, hogy egy hatodik hasonló dokumentum aláírása bármire is tényleges garanciát adna. Ma még nem tudjuk, hogy ez a háború mikor jut el abba a fázisába, hogy a szemben álló felek hajlandók legyenek tárgyalóasztalhoz ülni. Egyelőre az ukrán és az orosz előfeltételek nagyon távol állnak egymástól. Az szinte biztos, hogy az ukránok az oroszokkal aláírásra kerülő fegyverszüneti megállapodáson túl igényt tartanak majd erős és valódi biztonsági garanciára. Azok a kétoldalú megállapodások, amiket Ukrajna az utóbbi időben kötött több nyugati állammal, így az Egyesült Államokkal is, nem szolgálnak ilyen erős biztosítékként, már csak azért sem, mert törvényhozás általi ratifikálásukra nem került sor, és semmi olyat nem tartalmaznak, ami több lenne annál, mint amit a nyugati államok eddig is biztosítottak Kijevnek. Egyetlen olyan erős biztosítékot látok, ami nagy valószínűséggel visszatartaná Oroszországot attól, hogy a fegyverszüneti megállapodás aláírása után meggondolja magát és idővel újraindítsa a háborút. Ez pedig Ukrajna gyors NATO-felvétele a fegyverszüneti megállapodás megkötését követően. Erre azonban csak azok után kerülhetne sor, hogy a fegyverek elhallgatnak és többé-kevésbé fix határ választaná el egymástól a két, most hadban álló országot. Erre nemcsak azért lenne szükség, hogy azok, akik a Kijev ellenőrizte területen maradnak, biztonságban érezhessék magukat, hanem azért is, hogy azok a befektetők is, akik újjáépítik Ukrajnát, biztosak lehessenek abban, hogy akvizíciójuk megtérül. Ha ez a biztonság hiányozni fog, egyetlen nyugati befektető sem lesz hajlandó az újjáépítésben részt venni. Önerőből ezt Ukrajna nem tudja megoldani. És ha ez a félig romba döntött ország nem épül újjá, annak olyan súlyos politikai és társadalmi következményei lesznek, hogy azok nem maradnak meg Ukrajna határain belül. Vagyis nemcsak ukrán, de messzemenő európai érdek is, hogy erős garanciák védjék a háború utáni Ukrajna biztonságát. Ilyen tényleges garanciát egyedül Ukrajna NATO-tagságában látok.
Krajczár Gyula: Li Hui, Kína különleges megbízottja az orosz-ukrán ügyekben már három körben végigtárgyalta az összes érintettel – beleértve az európai kormányokat is – a békés rendezés lehetőségeit. Hírek szerint az az álláspontja, hogy nem érett meg a helyzet a béketárgyalásokra. A kínai megközelítés nagyon gyakorlatias. Fenntartják az eredetileg megfogalmazott elveiket, miszerint tiszteletben kell tartani mindenkinek a szuverenitását és területi sérthetetlenségét, de szerintük Oroszországnak vannak jogos biztonsági érdekei. Nyilván színezi még a képet, hogy a NATO-t hidegháborús maradványnak tartják, amely kockázatot jelent a világ biztonságára nézve. Kifejezetten rossz szemmel néznek azokra az amerikai elképzelésekre, amelyek valamilyen módon szerkezeti kontaktust próbálnának létesíteni a NATO és a távol-keleti amerikai szövetségesek, Dél-Korea és Japán között. Talán nem véletlen, hogy Kína éppen mostanában próbálja megerősíteni eddig kicsit megroggyant kapcsolatait Dél-Koreával, Japánnal és Ausztráliával. Ezt a próbálkozást inkább nehezítette Putyin észak-koreai látogatása, melyet Kína demonstratív hallgatással fogadott. De a konkrét „válságban”, ahogy Peking nevezi ezt a háborút, bármit el tudnak képzelni, amiben a két fél megegyezik. Ha pedig egyelőre nem látnak egyezségre mutató elemeket, az ő szemléletükben az idő nem ellenfél.
