Dermesztő hírrel ébresztették a titkosszolgák a hidegháborús Európa vezetőit 1954. július 21-én. Az éjszaka nyoma veszett a nyugatnémet Alkotmányvédelmi Hivatal (Bundesamt für Verfassungsschutz, BfV) elnökének. A belföldi hírszerzés főnöke, egykori antifasiszta ellenálló, a 45 éves Otto John egy nyugat-berlini ünnepségről távozóban eltűnt, és a kettéosztott város túlsó felében bukkant elő. Az NDK kommunista vezetése nagy csinnadrattával nemzetközi sajtóértekezletet hívott össze, ahol John háborús uszítóknak nevezte a bonni kormányt, Konrad Adenauer kancellár bizalmasait.
Azt mondta, az NSZK-ban volt nácik kerülnek az államapparátus kulcspozícióiba. Hangsúlyozta, hogy lelkiismeretének szavára, „érett megfontolás után” ment az NDK-ba. Másfél évvel később, amikor hazaszökött nyugatra, már arra hivatkozott: elkábították és elrabolták. De ne szaladjunk előre.
Hitler ellen
Otto John feddhetetlen férfiú volt, olyan, amilyenből kevés akadt a világháborús vereség sokkjából lassan ocsúdó Németország mindkét felében. Frankfurtban hallgatott jogot a weimari időkben, de mire letette az államvizsgát, hatalomra jutottak a nácik. Korán megértette, hogy hazája a vesztébe rohan, a tébolyult diktatúra pusztulásba sodorja – és hogy bármi áron meg kell szabadulniuk Hitlertől. Jogtanácsosként helyezkedett el a Lufthansánál, és ottani főnöke, Klaus Bonhoeffer révén már a háború előtt kapcsolatba lépett az ellenállással. A hadba lépés után a légitársaság lehetőségeit kihasználva bizalmas információkat adott át brit ügynököknek. A normandiai partraszálláskor bekapcsolódott a Hitler elleni puccs előkészítésébe (1944).
Kockára tette az életét. A júliusi merénylet kudarca miatt – Stauffenberg gróf asztal alá dugott bombája, mint tudjuk, csak könnyebben sebesítette meg a Führert – menekülnie kellett a megtorlás elől.
Kalandos úton, Madrid és Lisszabon érintésével sikerült is eljutnia Angliába. Ám szerencsétlen Hans öccsét, aki szintén benne volt az összeesküvésben, elfogták és megölték. Ez a trauma, a szeretett kis testvér brutális meggyilkolása később meghatározó szerepet játszhatott érzéseiben, döntéseiben. A háború vége felé a szövetségesek rádiójából biztatta a német katonákat, ne ontsák tovább a vérüket hiába egy őrült zsarnokért, tegyék le a fegyvert, menjenek haza romot takarítani, újjáépíteni az országot.
A kapituláció után felelősségre vonást sürgetett, a nürnbergi perekben a vád szakértője és tanúja lett. A Német Szövetségi Köztársaság megalapításakor (1949) a britek javasolták a belföldi hírszerzés élére. Adenauer vonakodva írta alá a kinevezést, bizalmatlan volt az emigránsokkal, de nem sokat ellenkezhetett. A BfV élén John kötelessége lett biztosítani a „szabad, demokratikus államrend” zavartalan működését. Eltökélten látott hozzá, hogy megtisztítsa az intézményeket Hitler kiszolgálóitól. Első értekezletén így beszélt munkatársainak: „Elképzelhetik, mi lenne a sorsunk, ha azok az erők jutnának hatalomra, amelyeknek terveit és üzelmeit fel kell kutatnunk, hogy hatékonyan harcolhassunk ellenük. Mi lennénk az elsők, akiket felakasztanak vagy koncentrációs táborba zárnak.”
A régi gárda
Ám keservesen csalódnia kellett. Két amnesztiarendelet hatására tömegesen szivárogtak vissza régi nácik a közigazgatásba, az igazságszolgáltatásba, a rendészeti szervekhez. Egy korabeli jelentés szerint az új BfV minden ötödik alkalmazottja tagja volt a bukott állampártnak. A nyugati szövetségesek szemet hunytak, mert a hidegháborús szovjet-kommunista befolyás elleni harchoz rutinos, kipróbált szakembereket akartak. Az idézett jelentés lefelé kerekített, de van benne sokkal megdöbbentőbb is: a jelentéstevő személye. Tudniillik a szövetségi kormány által kijelölt vizsgálóbizottság vezetője, Wilhelm Ludwig szintén a régi gárda tagja volt, nemrég még a Gestapo IX-es ügyosztályának vezetőjeként „külföldiek, emigránsok, zsidók, szabadkőművesek” felderítéséért felelős. Csoda-e, hogy nem talált okot az aggodalomra?
A reaktivált nácik több vasat tartottak a tűzben. Letették ugyan a megkívánt hűségesküt a bonni köztársaságnak, de fel voltak készülve az X-napra is. Így nevezték maguk között az újbóli nemzetiszocialista hatalomátvétel tervét, amelyet a megszálló erők kivonása után akartak keresztülvinni. Megtűrtek, sőt hallgatólag támogattak olyan titkos, illegális csoportokat, amelyek megmaradt lőfegyvereket rejtegettek, halállistákat gyártottak. Ilyen körülmények között John munkája apránként ellehetetlenült. Magára maradt a szolgálat élén, egykori hitleristáktól körülvéve, akik gyűlölték, és minden intézkedését elszabotálták. Amit azon az elhíresült kelet-berlini sajtóértekezleten mondott erről 1954 nyarán, igaz volt. Kínos igazság, sokan nem is akarták meghallani.
Az utolsó csepp
Hogy miképpen került az NDK-ba, máig vitatják. Utólag azt állította, elrabolták. E változat szerint régi ismerőse, egy Wolfgang Wohlgemuth nevű orvos kábította el a KGB megbízásából, eszméletlen állapotban csempészték át egy autóban a szovjet megszállási zónába. Félelemből vállalta az együttműködést, hogy el ne tüntessék nyomtalanul. Ám egy Karl Lehmann nevű keletnémet állambiztonsági tiszt az újraegyesítéskor azt vallotta, átcsalták a határon azzal az ígérettel, hogy odaát megmutatják neki az öccse sírhelyét, de ehelyett elfogták. A Stasi-akták kutatói nem találtak arra utaló nyomot, hogy ilyen akciót terveztek volna, persze történhetett spontán is. Az elvtársakat mindenesetre meglepte a nyugatnémet titkosszolgálati főnök érkezése.
Más kutatók szerint John önszántából cselekedett, de nem előre megfontoltan, hanem sokkos állapotban. Azon a bizonyos nyugat-berlini ünnepségen, amelyről eltűnt, ugyanis éppen a Hitler elleni merénylet tizedik évfordulójára emlékeztek.
Miközben szeretett öccsét gyászolta, akit a nácik tarkón lőttek és jeltelen gödörbe dobtak, megdöbbenve vette észre a kancellár körül sürgölődő ex-nácik sokaságát. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban.
Hartmut Jäckel politikatörténész úgy véli, ez adhatta meg neki a végső lökést, hogy átlépje a határt. Ha valóban így történt, tehetetlen dühében borzasztó ostobaságot csinált. „Nem számolt azzal, hogy odaát megtagadhatják tőle a visszatérést Nyugat-Berlinbe. Amikor tudatosult benne a helyzete, talán azt hitte, hogy ezt a durva hibáját jóváteheti egy még durvábbal.”
„Aki egyszer áruló...”
Johnt augusztus végén Moszkvába vitték, a KGB három hónapig hallgatta ki. Hogy mit mondott, és azt hogyan használták fel az oroszok, nem tudható. Angolbarát volt, nem kommunista, sem pedig naiv. Ismerte a sztálini rendszer természetét, hivatalában óvott is a bolsevizálódás veszélyétől. Karácsony előtt a Szovjetunióból visszaküldték Kelet-Berlinbe, kényelmes tóparti házat és irodát bocsátottak a rendelkezésére, hogy leleplező cikkekben ostorozhassa a hanyatló nyugatot. Ám John az első adandó alkalommal, 1955 végén – egy dán újságíró segítségével – visszaszökött Nyugat-Berlinbe; egyszerűbb volt még az átjárás, amíg fel nem húzták a falat (1961).
Odahaza a szökevényt letartóztatták. Államtitkok kiszolgáltatásáért, hazaárulás vádjával bíróság elé állították, és négy év fegyházra ítélték. Reinhard Gehlen, az NSZK külföldi hírszerzésének vezetője megvetéssel mondta róla: „Aki egyszer áruló lett, az mindig áruló marad.” A szintén náci múltú kémfőnök eszerint változatlanul árulásnak tekintette a Hitlerrel szembeni ellenállást, noha a háború végnapjaiban ő maga az amerikaiakhoz szegődött (lásd keretes írásunkat). Nem elhanyagolható részlet, hogy a John bűnperében eljáró vizsgálóbíró, a nemzetbiztonsági kérdésekért felelős Kurt Weber ugyancsak régi, hithű párttag volt, Hitler alatt államügyész, illetve a keleti fronton hadbíró.
John mindvégig úgy tartotta, elítélésével a titkos „barna inges testvériség” állt rajta bosszút, hogy leállítsa magányos nácivadászatát.
A harcot elvesztette: hamarosan az NSDAP, az SS, az SA és a Gestapo még több kompromittált figurája került pozícióba az NSZK-ban. Egykori brit kollégája, Sefton Delmer azt mondta: John „a Negyedik Birodalom első áldozata”. Büntetésének kétharmadát letöltve, elnöki kegyelemmel szabadult (1958). Életének hátralévő részében visszavonultan élt Ausztriában, Innsbruck mellett. Nem akart megbélyegzett árulóként meghalni, de hiába kért többször is perújrafelvételt. Köztisztviselői nyugdíját végül folyósítani kezdték, más elégtételt nem kapott. Nyolcvannyolc évet élt.
Egy használható szakember
Reinhard Gehlen (1902–79), a Wehrmacht csúcshírszerzője 1944 októberében már tudta, hogy a háború elveszett. Igaz, egy előző évi jelentésében még azt jósolta, hogy Sztálingrádnál a készülő szovjet ellentámadás kudarcra van ítélve. De időben kapott észbe, tervet eszelt ki. Ügyosztályának aktáit mikrofilmre vette, majd vízhatlan hordókba zárva elásta az Alpokban. Arra számított, hogy a fegyverletétel után a Hitler-ellenes koalíció felbomlik, az egykori szövetségesek szembefordulnak; a Szovjetunió ellen kelleni fog a „szakértelme”. Nem is csalódott a vezérőrnagy, miután 1945 tavaszán Bajorországban megadta magát az amerikaiaknak. VIP-fogoly lett egy virginiai támaszponton, együtt más hasznos emberekkel, mint például Wernher von Braun rakétatudós. Nem állították bíróság elé, sőt új kémhálózat kiépítésével bízták meg, amelyet informálisan Gehlen-szervezetnek neveztek. Az NSZK-ba hazatérve előbb Dr. Schneider fedőnéven irányította a külföldi hírszerzést, később hivatalosan is a BND főnöke lett (1956–68). E poszton is kapcsolatot tartott más régi nácikkal, háborús bűnösöket segített Dél-Amerikába szökni. Fényes karrierjét hiába próbálta megakadályozni a magányos szélmalomharcos Otto John. Nyugállományba vonulásakor mint a Bundeswehr tartalékos vezérezredese megkapta a Szolgálati Érdemérem Nagykeresztjét, csillaggal.