A búcsú képtelenségének egészen egyszerű oka van: miközben tudom a szikár és szomorú tényeket, mégis azt kell mondanom, számomra nem halt meg igazán Emese. Mosolyában, tudásában, rekedtes hangjában, cigarettázásában, beszélgetéseinkben, gondolataiban, tapasztalatában, szakmai tudásában, kérdéseiben, megállapításaiban, szerkesztői, újságírói munkájában, s egyáltalán, tetteiben eleven él bennem, elevenebben a legtöbb általam ismert embernél. S ez már így lesz addig, amíg egyszer majd én is el nem megyek innét. Számomra azért sem halt meg igazán Emese, mert nem tudok és nem akarok olyan világot elképzelni, amelyben ő nem él. Szeretném jelezni, ilyen világ nincs is. Számomra biztosan nincs.
Sorsszerű volt, ahogy és amikor 1993 szeptemberében találkoztunk és megismerkedtünk. Egy főiskolai magyar-történelem tanári és egy egyetemi újságíró és kommunikációs diplomával, sok kétség közepette ekkor léptem be a Békés Megyei Hírlap Munkácsy utcai szerkesztőségébe, ahol nem igazán tudtam, mi vár rám. Kételyekkel voltam teli. El sem tudtam képzelni, hogy van annyi megírandó téma, ügy, probléma, ami kitölthet egy egész újságírói pályát. Ma már tudom, ez éppen fordítva van. Huszonöt éves voltam akkor, azt hittem, tudok valamit a világról. Ezt a naiv önmagamat ma egy kicsit megmosolygom. De meg is őrzöm. Ekkor és itt ismerkedtem meg Emesével, de pontosabb, ha azt mondom, ő vett a szárnyai alá. Beszélgettünk mindenről, kézirataimat javította, témákat javasolt, mesélt arról, milyen ügyeken dolgozik. Én pedig figyeltem őt.
***
Mára feledésbe merült, de az elmúlt század kilencvenes éveinek elején még az írott, napi sajtó aranykorát éltük, ha annak az utolsó szakaszát is. Akkor el nem tudtam képzelni, hogy van annál gyorsabb és hatékonyabb, minthogy ma megírok egy cikket, s azt holnap reggel sokan olvashatják. Az emberek tömegével olvastak tűrhetően megírt és szerkesztett lapokat, s mindennek jól mérhető hatása is volt – minderre először éppen Emese hívta fel a figyelmet. Akkor még voltak valódi újságírók Békés megyében, olyanok, akikre érdemes volt figyelni. Közöttük nekem az első és legmaradandóbb Emese volt. De a szerkesztőségen belül érdemes volt Kiss A. Jánost olvasni és hallgatni, aki már éve óta itt hagyott bennünket, valamint László Erzsit és Ménesi Gyurit is. Gyuri sincs már köztünk. De nem lehetett nem észrevenni az akkor a pályája csúcsán lévő Cseh Évát, a Magyar Rádió békéscsabai tudósítóját és Kőváry E. Pétert, a Népszabadság Békés megyei munkatársát. Rájuk tudatosan figyeltem, B. Sajti Emesét pedig sokszor elkísértem, hogy meglessek valamit abból – már ha ez tanulható –, hogyan kell anyagot és információt gyűjteni, ezeket miképpen kell és lehet rendszerezni, hogyan lehet szóra bírni az embereket, hogyan kell kérdezni tőlük. Miféleképpen kell felfedezni az összefüggéseket, miképpen kell közérthetően a lényeget összefoglalni, hogyan kell jó címet adni, hogy kell egy cikket elkezdeni, ügyelni arra, hogy írásunknak legyen eleje, közepe és vége, amit nevezhetünk kicsit nagyzolóan gondolati ívnek is. Egyúttal azon igyekezni, hogy egy nagyobb vagy fontosabb cikkben vagy publicisztikában legyen legalább egy fontos mondat, ami az értő olvasóban megragadhat.
***
„Aki intenzíven gyakorolta az írás tudományát, az tudja, hogy ez (az írás) nem a keresés utolsó oldala, hanem maga a keresés. A megfogalmazási kísérlet során olyan dolgokra derül fény, amelyek az egyszerű gondolkodás során nem hozzáférhetőek. Az írásbeli kifejezés a megragadás egyik módja, és ez a garancia arra, hogy valóban megragadtad, amit meg akartál ragadni. Más szóval, nem mondhatod, hogy megértettél valamit, amíg nem sikerült kifejezned. És nem egyszer egy mondat, egy oldal vagy egy könyv végén egy másik, teljesen új jelentés köszönti az embert, mint amire az elején gondolt. Az írásod messzebbre vitt, mint a saját gondolatod. Az írásod zseniálisabbnak bizonyult, mint te magad, ami egyet jelent azzal, hogy az írásod nem csak a tiéd. És annál kevésbé a tiéd, minél sikeresebb” – írta Andrei Pleșu, román filozófus, művészettörténész és publicista, egykori miniszter „Az élet elfeledett szépségéről” című munkájában. Hát kicsiben és roppant szerényen ezt próbáltuk meg véghez vinni Emesével, nap mint nap.
1994 májusában nagy fába vágtuk a fejszénket, részt vettünk az alternatív térségi napilap, a Békés Megyei Nap megalapításában, amely végleg összekötötte sorsunkat. Vált vállnak vetve dolgoztunk, orrvérzésig. És egy sokkal jobb lapot készítettünk, mint azt a helyi feltételek objektíve engedték volna. Annak a közösségnek – mert több volt, mint szerkesztőség! – ő volt a szíve és lelke. De szakmai vezetője is. Már húsz éve mondom magamnak és barátaimnak nagy meggyőződéssel, hogy nekem B. Sajti Emese a SZAKMAI ANYUKÁM. Így, csupa nagybetűvel. És ezt tessék a legkomolyabban érteni. Meg persze még ennél is több volt, mert nemcsak kivételes szakmai mentorként, hanem emberként és barátként is mindig számíthattam rá. Megismertem családját: elbűvölő édesanyját, aki az ikertestvéremmel, Péterrel együtt úgy szeretett engem is, hogy azt meg sem érdemeltük. Ott volt férje, Gyurika (Békéssy György), két tüneményes és tehetséges lánya, Mesi és Olgi, de ott volt nővére Enikő, a beavatottnak egyszerűen csak Enci anya, no és az ő férje, Ádi bá’ – szegedi történészprofesszorok: A. Sajti Enikő és Anderle Ádám. Találkoztam Emese bátyjával, Sajti Zsolttal, a kereskedelmi diplomatával is. Több mint tehetséges és inspiráló közeg és társaság ez. Olykor szinte családi életet éltünk. Életem minden nagyobb eseményén és fordulóin ott láttam őt is, és aligha feledhetem, hogy rengeteget vigyázott és játszott kisfiaimmal, Bencével és Marcival.
***
Kezdőként csodáltam, és egy kicsit irigy is voltam rá, s olyan szerettem volna lenni, mint ő. Mindenkit ismert, mindent tudott, rengetegen keresték meg témákkal; ha fővárosi újságíró, rádiós vagy televíziós jött, őt faggatták, vele beszélgettek, tőle kértek információt. Aligha szégyen bevallani, megfogadtam magamban, hogy „majd egyszer én is ilyen szeretnék lenni”. Beavatott, közismert és keresett volt, akinek neve volt és van még ma is a szakmában. Hogy ez mennyire sikerült nekem, abba ne menjünk bele.
De Emese volt az, aki az újságírás kiszámíthatatlan és nemegyszer tervezhetetlen világában rendszerességre szoktatott. Ott és úgy tette ezt, ahogy a reggeli kelésnél nem tudhatod, milyen új téma, botrány, hír, vagy információ forgatja fel teljesen a napodat, a hetedet vagy az egész életedet. Ennek a rendszerességnek alapeleme volt, hogy rendesen, időben kell enni, ezért minden hétköznap együtt ebédeltünk, vagy a legendás békéscsabai FEK étteremben, vagy a méltán híres Partyban. Ez egyszerre volt műhelymunka, baráti és szakmai beszélgetés, hülyéskedés, vagy azoknak a dolgoknak a megbeszélése, amelyek foglalkoztattak. Szenvedélyesek, őszinték és impulzívak voltunk.
Soha nem felejtem el, egy ilyen ebéd alkalmával együtt éltük át 1999. augusztus 11-én a legutóbbi teljes napfogyatkozást. Emlékeznek még rá, hogy önök akkor hol és kivel voltak? Mindennek már 25 éve, de nekem, mintha tegnapelőtt lett volna. Nagyon kis tétben, de szenvedélyes lottóztunk, és leginkább sohasem nyertünk, pedig kellett volna. Ezt úgy fogalmazta meg az elején Emese, mindez azért szükséges, mert a lányait ki kell házasítani és a lakodalom költségei bizony meglehetősen drágák – ennek már több mint harminc éve.
Emese megfogalmazásában, ikertestvéremmel, Péterrel, mi voltunk a büdös kölykök, ami mögött végtelen szeretet lakozott, s hogy valami nem változik az időben, ötven felett is maradtunk büdös kölykök. Ennél nagyobb erkölcsi elismerés aligha érhetett volna.
***
Gonosz erők 2002 nyarán úgy döntöttek, hogy már nem dolgozhatunk egy szerkesztőségben. Ám ez a legkevésbé sem zavarta meg szakmai és emberi együttműködésünket. Annyi a Népszabadságnak, a Népszavának, a Magyar Narancsnak, a HVG-nek, az Élet és Irodalomnak, a Tiszatájnak, s ki tudja még, hogy hová készült kéziratunkat olvasta és szerkesztette B. Sajti Emese, hogy az megmondani sem tudom. Mindez majdnem az utolsó pillanatig tartott. Hibáim, elütéseim, rossz szórendem, suta ragjaim köszöntek vissza az olvasószerkesztő gondos munkájából. Ha valamiből, ebből lehetett tanulni. Hogy tiszta kéziratok kerültek a budapesti redakciókba, az nem kevéssé Emesének volt köszönhető.
Tőle kaptam, kaptuk a Mátra szeretetét, Mátraszentimre semmivel sem összehasonlítható varázsát is. Hamvait szűk családi körben majd itt szórják szét. És ez nagyon rendben van így, még akkor is, ha az egész világ nagyon nincs rendben. De ennek elemzése és értékelése már egy másik műfajhoz tartozik.
***
Egy francia közmondás szerint: „Ha az ember meghal, az mindörökre szól.” Ez a mondat a maga koppanó és visszavonhatatlan örökkévalóságában minden bizonnyal igaz. Csak éppen nem szól semmit a szellemről, a lélekről, az emlékezetről, az emlékekről, melyekre a fizikai elmúlás sincs hatással. Így kívánok jó utat Emesének egy új Világba, családjának pedig, amennyire ez lehetséges, megnyugvást és békességet.
Harminc év után ez az első fontos kézirat, amelyet már nem láthatott Emese. Köszönöm, hogy meghallgattak. Köszönök MINDENT, Emese!
(Elhangzott B. Sajti Emese [1945-2024] békéscsabai búcsúztatóján 2024. június 15-én. Az élet igazságtalan és méltánytalan, s erről egy remek megyei újságíró és szerkesztő sokat tudna mesélni. Vajon a megyei napilapba írás és ennek elzáró, térségi falai miatt mennyire ismeri az ország újságolvasó elitje az évtizedekig Békés megyében dolgozó B. Sajti Emesét? Aki nem csak zseniális újságíró és szerkesztő volt, hanem generációkat segített a szakmában, s nyitott nekik új távlatokat. Félek nem, vagy alig. A fenti szöveg ezt a hiány próbálja a maga szerény eszközeivel valamelyest pótolni. B. T.)
