USA;olaj;Szaúd-Arábia;forgatókönyv;orosz-ukrán háború;

Forgatókönyvek háborúja – Zajlik Oroszország kivéreztetése, lassabban a vártnál, de egyre kegyetlenebbül

Vlagyimir Putyin olajeladásokból származó bevételi infúzióját most zárják el úgy, hogy az amerikaiak még nem is élesítették a legfőbb fegyverüket. Az Egyesült Államok Szaúd-Arábiával összefogva még őszig bedöntheti a kőolaj világpiaci árát. A két szövetségesnek ebben nagy a gyakorlata.

Egyre több a bizonyíték, hogy Oroszország nem az ukrán fronton akarja megnyerni a háborút. A 2022. február 24-én indított konfliktus kezdeti kudarca nyomán néhány hónap alatt kiderült, ahogy a támadó, úgy a védekező fél sem reménykedhet a harci cselekmények gyors lezárásában. Világossá vált: a birodalom serege egyáltalán nem a világ második hadereje. Az ukránok ugyancsak megleptek mindenkit. A moszkvai propagandában azóta is hevesen bohócozott  Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nem menekült el, hanem az ellenállás élére állt. Az ország lakossága pedig belekapaszkodva az utolsó reménybe, a haza védelmére kelt.

Az azóta eltelt két és fél év alatt minden a feje tetejére állt. Megváltozott az egész világ. Egyedül talán csak az ukránok kezdeti céljai nem változtak. Túlélni és megadni Ukrajnának az esélyt a megmaradásra. Mindenki más újragondolta, van aki többször is, hogy mit akar elérni.

Oroszország, az első hetek hazudozása után áttért a „minket belekényszerítettek, mi csak megelőztük azt, hogy bennünket megtámadjanak”, történelmileg sokszor kipróbált, alternatív valóságépítésbe. Vlagyimir Putyin makacsul kitart eredeti, győzelmi vágya mellett. Fel is sorolta, hogy mik a feltételei, melyik négy régiójáról kellene végleg lemondania Ukrajnának a békés rendezésért cserébe. Moszkva béketervként ismertette javaslatát, pedig nem volt az. Csak annyi történt, hogy az agresszor kapitulációra szólította fel a kijevi vezetést. Az elfoglaltnál is nagyobb területek átadásán túl, Ukrajnának olyan feltételeket kellene elfogadnia, melyekkel lemondana az önálló, független államiságáról. Olyan hatalomnak szolgáltatná ki magát, amelyik felrúgott minden korábbi megállapodást. A már unalomig emlegetett Budapesti Memorandum aláírójaként Oroszország is vállalta, hogy az átadott atomtöltetekért és hordozóeszközökért, rakétákért cserébe megvédi Ukrajnát, ha támadás érné, vagy bárki fenyegetné. Hogy mi történt azóta, azt pontosan tudjuk. Bőségesen megkapta a világ a bizonyítékot arra, hogy mennyire lehet megbízni Putyinban.

Természetes, hogy mindenki a háború befejezésének fontosságáról, a vágyott békekötésről beszél. Ám eközben érthető felháborodás fogadja azt, amikor a támadó fél az áldozatot, a túléléséért küzdőt vádolja. De ez nem elég a Kremlnek és a putyini világlátással azonosulóknak. Bizonyára sokaknak cseng ismerősen a „háborúpárti Brüsszel, háborúpárti NATO, háborúpárti baloldal” felsorolás.

Ebben a nagy zűrzavarban üdítő színfolt Orbán Viktor régóta várt kijevi látogatása. Már maga a találkozó ténye is jelentős haladás, és megadja az esélyt a két fél ellenséges viszonyának az enyhítésére. Ennél többet azonban ne várjunk, a háború és béke ügyében egy másik asztalnál, a nagyok döntenek.

Mindezek alapján egyértelmű, hogy még nem értek meg a háború befejezésének feltételei. A történelem számos példával szolgál arra, amikor egy erősebb fél adja fel a harc folytatását. Ilyen volt az amerikaiak távozása Vietnámból. Ott nyolc évnyi jelenlét után, 1973-ban Washington belátta, hogy a háború folytatása aránytalanul nagy áldozatokkal járna. Nyolc év alatt 58 ezer fő volt az amerikai hadsereg vesztesége. De tanulságos módon ért véget a Szovjetunió haderejének háborúja is Afganisztánban. 1979-ben az első alakulatok még úgy vonultak be, hogy nem viselték sem a vörös csillagot, sem az ún. CA azonosítót. Ezt a beismerő vallomással felérő gyakorlatot a jogutód büszkeségével megismételték 2014-ben a Krím-félsziget és a kelet-ukrajnai Donbász megszállásakor. Az afganisztáni harcokban tíz év alatt a szovjet hadsereg 14 ezer katonája halt meg. Ez a veszteségszám akkor sokként hatott a társadalomra. (Csak emlékeztetőül, a sok becslés közül a 250 ezer halott orosz katonával számoló állhat közel a valósághoz.) A Szovjetunió szétesése mégsem ennek hatására indult el visszafordíthatatlanul. A cinkkoporsókat hazajuttató gyászos légijáratok csak fokozták a birodalom szerte lappangó feszültséget.

A nyolcvanas években intenzív fegyverkezési hajszába kényszerített Szovjetunió minden szempontból csődöt mondott. Végső vereségét a birodalom nem egy csatamezőn szenvedte el. Moszkva nem tudta finanszírozni a vágyait, gazdasága nem tudott újratermelni, pénzügyileg csődbe jutott, s az elszegényedés finoman fogalmazva sem volt képes vonzó társadalmi jövőképet kínálni. Le is robbantak az omladozó birodalomról először a kelet-európai „szövetségesek”, majd a szovjet álom közel-külföldinek nevezett tettestársai. Hátborzongatóan ismerősnek tűnik a ma Oroszországában, és annak közvetlen szomszédságában zajló eseménysor. Így viszont nem is csodálkozhatunk azon, hogy egy majdani békekötés előtt most még a vadabbnál vadabb forgatókönyvek időszakát éljük.

A maga módján a háborús dráma minden szereplője kényszerhelyzetben van. Oroszország felhasználta katonai képességeinek minden reálisan bevethető eszközét. Azt ne tekintsük reális lehetőségnek, hogy a jelenlegi háborúban beveti a nukleáris elrettentő erejének bármelyik elemét. 

Az immár legalább két éve zajló fenyegetőzés teljesen kiürítette a taktikai és stratégiai eszközök alkalmazhatóságának realitását. Ez azért is nagyon fájhat Moszkvának, mivel a hagyományos fegyverzetek terén is saját maguk szolgáltatták az önleleplező bizonyítékokat. Minden eddigi félelmetesen kivédhetetlennek sugallt fegyverükről dokumentáltan igazolódott, hogy nem létezik. Vagy ha igen, akkor versenyképtelen a NATO által alkalmazott technológiákkal. A teljesség igénye nélkül gondoljunk az Armata tankra, a tízszeres hangsebességűnek hazudott Kinzsal ballisztikus rakétára, és az ötödik generációsnak mondott SZU-57-es vadászgépre. Utóbbi annyira lopakodó technológiával ellátott, hogy még senki sem látta. Amelyiket értékelni lehetett, az minden volt, csak nem ötödik generációs.

A katonai képességekről, és az azokra alapozott geopolitikai térvesztésről sokat elárul, ahogyan Moszkvának sikerült elérni a NATO bővülését Svédországgal és Finnországgal. Ezzel kiszorulni a NATO beltengerré vált balti vizekről, és a duplájára növelni a szárazföldi érintkezését a ma már nyíltan ellenségnek kikiáltott szövetséggel. De ehhez hasonló történelmi kudarcnak számít az orosz haditengerészet kiszorulása a Fekete-tenger nyugati feléről.

A háború befejezésének lehetséges forgatókönyveinek mérlegelésekor nem lehet legyinteni arra, hogy mennyire kiszolgáltatott Oroszország a gazdaság és a modern technológiák világában. Természetesen ilyenkor szokás ellenérvként rámutatni, hogy Moszkvában minden szép és csodálatos, csak asztalt foglalva lehet bejutni a luxuséttermekbe és a bevásárlóközpontok áruházainak polcai rogyásig vannak áruval, köztük szankciós termékekkel.

A következő hónapok, esetleg évek történéseit modellezni igyekvő szakemberek prognózisai sokszor homlokegyenest ellentmondanak egymásnak.

A kijevi optimisták szerint már 2024 végéig megroppanhat Oroszország. A kitűzött célok teljesülését bejelentve kiáltana győzelmet, és úgy kötne kényszerű kompromisszumot. Az oroszok legyőzhetetlenségében hívők is legfeljebb a következő év végéig gondolják elhúzódni a háború frontvonali harci cselekményeit. Szerintük Donald Trump elnökválasztási győzelme esetén, valamint az európai – francia-német – szélsőjobb megerősödése megváltoztathatja a nyugati szövetségesek támogatási hajlandóságát, és ez belekényszerítheti Ukrajnát olyan feltételek elfogadásába, amilyeneket ma még nem írna alá.

A politikai erőviszonyokra és a képességekre, azok bonyolult összefüggéseire tekintő értékelések óvnak attól, hogy kizárólag katonai vagy gazdasági, esetleg amerikai belpolitikai prizmán keresztül lássuk a folyamatokat. Ha elfogadjuk ezt a megközelítést, akkor még sebezhetőbbnek látszik Oroszország. Olyan tartalékai merülnek ki , amelyek pótlásán még a szégyenteljes észak-koreai partnerség sem segíthet.

Vagyis zajlik Oroszország kivéreztetése. Lassabban a vártnál, de egyre kegyetlenebbül. Vlagyimir Putyin olajeladásokból származó bevételi infúzióját most zárják el úgy, hogy az amerikaiak még nem is élesítették a legfőbb fegyverüket. Az Egyesült Államok Szaúd-Arábiával összefogva még őszig bedöntheti a kőolaj világpiaci árát. A két szövetségesnek ebben nagy a gyakorlata, a Szovjetunió végső tönkretételét megoldották. Miért tennének másképp Oroszországgal?