TÉR és IDŐ…
Emlékezetemben e két végtelenség parányira zsugorodik. TÉR: a pesti Erzsébet (egy időben Engels) tér. IDŐ: kamaszkorom.
Az óriáskerék, ha már akkor itt áll, árnyékát a belvárosi művelődési házra, a korábbi Kioszkra veti. Az emeleten volt a Nemzeti Szalon, ahol több ízben is megnéztem a szovjet festők kiállítását. Elámultam, mennyire élethű a Levél a frontról, meg a Sztálin és Vorosilov a Kreml bástyáján. Az utóbbit hárman alkották: Bászmánov, Lovoszovszkij és Nálbadján. A gonosz pesti humor szerint Baszmanov, Lofoszovszkij és Nyalbadján.
A képzőművészet múzsája engem is meglegyintett. Rajzolni tanultam. A körvezető megkérdezte, vajon nem a pucér modellekért járok-e ide. Ó, nem, nem, pirultam el a fülem tövéig. Pedig dehogy is nem. Azután a belvárosi fotópályázatra is beneveztem. „Szocreál” képemen a háttér a Gellért-hegy volt a Szabadság-szoborral, elöl meg egy kisfiú biciklizett a napsugaras jövő felé. Fényképem díjat nyert, és felkerült a falra.
Ami az IDŐT illeti, minden óráját kihasználtam. A tőrvívó edzésen némán tűrtem, hogy a mester pengéje fájdalmat keltően suhintgassa meztelen lábszáramat. Máskor meg egy-egy dallamot „komponáltam”, és beírtam egy kottafüzetbe. Délelőttönként persze szorgalmasan koptattam a gépipari technikum lépcsőit.
Az Engels téri házban – vettem észre – keddenként írók gyülekeznek. A huszonöt éves Timár György költő igazgatta a társaság lépteit a Parnasszus felé. Írásaim nemigen voltak még, de érdekelt, hogy az idősebbek és a velem-korúak hogyan forgatják a tollat. A fiatalabbak közül később többen is „vitték valamire”: Nyerges András, Simor András, Tabák András, H. Barta Lajos. Az akkoriban még és már híres írók ritkán tisztelték meg a klubot. Dilettánsok, gondolták rólunk, holott közöttük is akadtak műkedvelők.
A hangulat előbb-utóbb megihletett, és balladákkal igyekeztem társaim idegeit borzolni. A kuvik jóslata beteljesül, a beteg meghal. Tapasztó Bálint hajadon lánya, miután apja eladta az ördögnek, felakasztja magát a fészerben. Cserna Jóskát hátba szúrták, tetemét a csordakút vizében pillantják meg…
Amikor a balladai homály és az ötvenes évek sötét fellege már oszlani kezdett, megismerhettem végre Pilinszky János, Weöres Sándor, Mándy Iván nevét és írásait. Timár Gyurka versfordításra is ösztökélt, nekiveselkedtem hát egy Lorca-szonett fordításának. A kor irodalmi életéről is értesülhettünk, például a Déry Tibor Felelet című regénye keltette vitáról, és elolvashattuk Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Nagy László, Benjámin László kiábrándulást tükröző verseit.
Summa summárum, ez volt az én íróiskolám alsó tagozata. Tantárgyak, feleltetések, vizsgák nem voltak. Felolvasások, bírálatok, viták annál inkább.
Ha most beülnék a „tetthelyen” tornyosuló óriáskerék egyik gondolájába (nem ülök, tériszonyom van), lassan, komótosan feljutnék a csúcsra. Körülnéznék, és tekintetem átfogná a sétateret, a belvárost, a várost, a vidéket. Úgy néznék le, mint Petőfi a Dunától a Tiszáig nyúló róna képére.
„Itt vagyok honn”, érezném jogosan. Ez a TÉR.
Jó, jó. De mit kezdjek az IDŐVEL?
