autizmus;közösségi tér;támogatott lakhatású ház;

Autikum: a hely, ahol az autizmussal élők közösségre lelhetnek

A kirekesztés nélküli társadalom utópia, és ne reménykedjünk, a szűklátókörűség miatt mindig is az marad, ám mégis szükség van olyan elkötelezett civil szervezetekre, amelyek segítik a beilleszkedésben a bármiben kisebbségbe, ezáltal segítségre szorulókat. Ezek egyike az AURA Autistákat Támogató Közhasznú Egyesület, amely a Budapest Főváros Önkormányzata első, közösségi részvételi költségvetési programjának pályázatgyőzteseként megkapta a támogatást, hogy létrehozzon egy olyan közösségi teret, ahol a felnőtt autisták találkozhatnak, közös foglalkozásokon fejlődhetnek, és minőségi időt tölthetnek együtt. Mert bár a közvélekedés úgy tartja, az autisták számára nehezített a szociális kapcsolatteremtés, ők is vágynak egy közösségre, ahová tartozhatnak.

Az AURA egyesületet autizmusban érintett szülők hozták létre huszonkét éve, és működtetik jelenleg is. Céljuk, hogy fiatal és felnőtt autista gyermekeiknek elfogadó közösséget építsenek, és hogy az önálló, de támogatott életvitel esélyét megteremtsék. Képzéseket szerveznek, foglalkoztatási lehetőségeket keresnek a hozzájuk fordulóknak, a többségi, neurotipikus (azok az emberek, akiknek idegrendszeri fejlődése és állapota normális, illetve átlagos) társadalommal pedig érzékenyítő programokon ismertetik meg a többnyire csak esőembereknek nevezett autistákat. Szabadidős elfoglaltságot és kulturális programokat biztosítanak tagjaiknak, van fotó- és túraklub, lehet énekelni a kórusban, de nagy hangsúlyt helyeznek a kompetenciafejlesztő foglalkozásokra is. Védenceik jövőjének zálogát emellett művészetterápiás és önismereti csoport, álláskereső klub szolgálja, amelyeket önkéntesek bevonásával tesznek fenntartható folyamattá.

Vadasné Tóth Mária, az alapítvány elnöke méltán büszke a sikereikre, bár, ahogy meséli, az indulásuk és az egyesület fenntartása nem volt zökkenőmentes, ám most végre úgy érzi, az ötletpályázaton elnyert támogatásból létrehozott Autikum Felnőtt Autista Szabadidős és Kulturális Központban végre révbe értek. A közösségi térként funkcionáló épület Budapest VIII. kerületében, a csendes, falusias környezetű Tisztviselőtelepen található. A Népligettől könnyű és biztonságos eljutni a Bíró Lajos utcába, jó a közlekedés a Népligettől metróval vagy az 1-es villamossal. Az épület világos, tágas, egy légterű, de három részre osztott. Az egyikben kaptak helyet a szociális kiszolgálóhelyek, a mosdó, a konyha, az étkezősarok.

A középső a legnagyobb terület, ahol a rendezvényeket tartják, ahol körbe lehet ülni, előadásokat tartani, vagy, mint ottjártunkkor, fotókiállítást rendezni. A harmadik rész közepén egy hosszú asztal trónol, körötte székek, amelyek biztosítják a műhelymunkák, megbeszélések résztvevőinek kényelmét. Az első benyomásom az, hogy egy barátságos légkörű, az elfogadást támogató és a fejlesztést biztosító környezetet sikerült megteremtenie az Autikum munkatársainak.

Ez azért is jó hely – mondják –, mert itt nem kell „maszkolni”, másnak mutatni magadat, mint ami, mint amilyen vagy. Lehetsz önmagad úgy, ahogy vagy.

– Mit jelent az Autikum elnevezés? – kérdezem Máriát.

– Ez egy mozaikszó, amelyet az autizmusból és a hungarikumból, unikumból hoztunk létre. Közel s távol nincs még egy hozzánk hasonló, az iskolából kikerült autistákat fejlesztő, képző civil intézmény, ahonnan már rengeteg fiatal került bele az élet természetes közegébe – válaszolja büszkén. – Az autizmus egy élethosszig fennálló állapot, amelyben a személyes készségeket remekül lehet fejleszteni.

Valóban egyedülálló, hogy egy mentális fogyatékossággal élő csoport tagjai mentorálással, de öntevékenyen részt vállaljanak saját felemelkedésükben, társadalmi státuszuk javításában.

– Mi az Autikum célja?

– A küldetésünk kettős. Egyrészt a képzés, a fejlesztés, integráció, másrészt a mi fiataljaink, és szélesebb értelemben az autizmussal élők társadalom általi el- és befogadása – sorolja az elnök.

Már amikor az árnyas utcáról beléptem, éreztem az idegennek kijáró, megkülönböztetett, de nem bántó figyelmet. Volt, aki egyenesen odajött hozzám és kérdezősködött, ki vagyok, miért érkeztem. Egyikük megkérdezte a nevemet, majd rövidesen egy napsárga papírpoharat adott át nekem, rajta a felirat: Edina. Éreztem, elfogadták a jelenlétemet, attól fogva odatartoztam.

– Hogyan találtak rá erre a nyugodt, de a külvilágtól mégsem elzárt épületre?

– Amikor megnyertük a pályázatot, belefogtunk a házkeresésbe.

Budapest belvárosi önkormányzatával tárgyaltunk, és bár nem mondták ki, érezhető volt: nem szeretnék, ha az ő lakóik mellett létesülne egy autistaközpont. 

Ekkor taktikát váltottunk, és piaci alapon kezdtünk tárgyalni, így akadtunk rá erre a számunkra ideális helyre. Fontos volt, hogy járművekkel könnyen elérhető legyen, de ne legyen túl forgalmas út mellett. Nemcsak edukációs programjaink vannak, de nagy hangsúlyt fektetünk a kulturális és szabadidős programok, ezenkívül az elmélyülést kívánó művészeti és terápiás foglalkozások megrendezésére is, ezért a külső környezet viszonylagos nyugalma is elsőrendű szempont volt. – Mint például ez a mostani tárlat is – mutat körbe a falakon, ahol különleges technikával készült fotók láthatók.

– Az egyik művészeti programunk, az ASD Focus Fotóklub kiállításának megnyitója lesz ma – veszi át a szót Csendes Péter fotográfus, az Autikum művészeti mentora. – A fiataljaink vizuális kultúráját és önkifejezés-fejlesztését segíti elő a fotózás-videózás és a digitális képfeldolgozás.

A 60×90 centis, kasírozott fotókon impresszionista stílusú, elmosódott formákat, színes vagy célzottan fekete-fehér alakzatokat látok. Láttukra nem gondolkodni kezdek, mit látok, hanem érzelmeket keltenek bennem a kompozíciók, benyomások mentén élvezem a látványukat.

– Az ICM (intentional camera move­ment) technika – magyarázza Péter – rajzolás a fénnyel. – A fotográfia nem csupán a valóság ábrázolására szolgál, az ICM pedig pláne nem. Normál fotó készítésekor ügyelünk arra, hogy a gép a kezünkben mozdulatlan legyen, ezeknek a fotóknak a készítésekor pedig éppen ellenkezőleg, a kamerát szándékosan bemozdítva, mozgatva érjük el azt a varázslatos hatást, ami a fotón túlmutatva egy a szemünk számára láthatatlan világot tár fel.

– Ez a célunk az autista emberek bemutatásával is. Aki szeretné őket megismerni, itt lehetőséget kap, hogy belépjen az ő világukba, hogy megismerje a miénktől merőben eltérő gondolkodásmódjukat, és fogadja el, hogy az is egy világlátás, életszemlélet, létezésmód. Amikor 2002-ben érintett szülőtársaimmal létrehoztuk az egyesületet, erről csak álmodni mertünk – meséli Mária, aki 2005-től a szervezet vezetője. – A Külkereskedelmi Főiskolán tanultam, textiltechnikusi végzettségem is van, de Gordon PET (eredményes szülői kommunikáció) tréner is vagyok.

– Miből finanszírozzák a ház és a programok fenntartását? – tudakolom.

– A pályázat nyerteseként a főváros öt évig fizeti az Autikum működési költségeit, de erőteljesen törekszünk saját bevétel elérésére is – szögezi le Mária.

– Nem kell messzire menni, ha forrást keresünk, mert a falakon látható fotók eladók – teszi hozzá sietve Péter, aki a Metropolitan Egyetem fotográfia szakos végzős hallgatója. – Elfogult vagyok a készítőik iránt – vallja be –, de szakemberként azt gondolom, megállják a helyüket egy-egy iroda falán mint kurióz képzőművészeti alkotások.

Mária büszkén sorolja, hogy koncerteket, film- és könyvklubot, valamint irodalmi esteket is szerveznek, és van egy Autikitchen nevű programjuk, ahol a főzést mint művészetet tanulják a fiatalok. Nemrég egy hozzájuk járó autista fiatalember nyerte a fogyatékosoknak meghirdetett országos gasztronómiai versenyt.

– A művészet panteonjából térjünk vissza ismét a rögvalósághoz, és idézzük meg Mammont! A közel háromszáz idejáró autista fiatal, illetve felnőtt miből él?

– 99 százalékuk családban él, és 90 százalékuk dolgozik, mint mindenki más. Erről még nem esett szó, de többségük középiskolát végzett, érettségizett, és nagyon sokan egyetemre járnak vagy már diplomáztak. 

A végzettségükhöz passzoló állást, munkahelyet találnak, ráadásul a nyílt munkaerőpiacon, ami kiemelkedő teljesítmény a hazai, de a nemzetközi fogyatékos csoportok munkavállalási rendszerében is – emeli ki Mária. – Van, aki számítástechnikai, logisztikai vagy adminisztrációs területen dolgozik, más a vendéglátóiparban helyezkedett el, de lesz végzett lelkészünk, és van földrajz szakos tanárunk is. Szeretik a visszajelzéseket a munkájukkal kapcsolatban, nem szeretik a késést, betartják a szabályokat, be is tartatják, és a biztonság is roppant fontos a számukra.

– Mivel tudják őket segíteni a munkaerőpiacra lépésben?

– Van álláskereső klubunk, időszakosan angol társalgási és számítástechnikai kurzusunk. Évente két alkalommal nyílt munkaerőpiaci munkavállalásra való felkészítést, majd ezt követően álláskeresési és betanulási támogatást kínálunk autista vagy Asperger-szindrómás (az autizmus enyhébb formája, ami a tanulásban nem okoz problémát, sőt kiemelkedő képességeket is tartogathat, ellenben a szociális interakció és a kommunikáció nehezített – a szerk.) felnőttek számára. A hozzánk járó autisták a fejlesztéseinknek köszönhetően ma már roppant aktív életvitelűek, mi pedig maximálisan támogatjuk őket ennek elérésében. Van dolgozói klubunk, ahol a munkahelyi konfliktuskezelést tanulják, vagy a feladatvégzés során fellépő sikereket, problémákat tárgyalják meg.

– Milyen tervük van még, amit szeretnének megvalósítani?

– Legnagyobb álmunk, hogy ezek a fiatalok önálló életvitelre legyenek képesek, amelynek fontos része, hogy mielőbb elérhetővé váljék számukra a még jelenleg hiányzó, támogatott lakhatás szolgáltatásrendszere a fővárosban, és Közép-Magyarország régióban. Ezért és értük dolgozunk nap mint nap.

Amikor sétálok hazafelé a napsütötte lombok alatt, Reményik Sándor A lélek él című verse jár a fejemben:

A lélek él: betűben, színben, fában,

Hullámos hangban és merev márványban,

Száz változáson át

Amíg meg nem tagadja önmagát.