;

alkotmány;egyenlőség;szabadság;Testvériség;francia forradalom;

- A republikánus szentháromság – A francia nemzeti ünnep margójára

A jeles nap abban különbözik a magyarországi nemzeti ünnepektől, hogy nem az állam születésére utal (mint augusztus 20.), nem is a nemzeti függetlenségre (mint március 15., vagy október 23.), hanem az önkényuralomtól, a zsarnokságtól való megszabadulásra, illetve – ha nem is közvetlen módon – a köztársasági államforma vívmányára.

Július 14-e csak az 1880. július 6-i, úgynevezett Raspail-féle törvény óta Franciaország nemzeti ünnepe. A jogszabály-szöveg ezt a napot nem kapcsolta össze semmilyen eseménnyel, ezért a törvény egyszerre utal a Bastille bevételére (1789. július 14.), valamint a Föderáció ünnepére, amit az esemény első évfordulóján a Mars-mezőn rendeztek.

A jeles nap abban különbözik a magyarországi nemzeti ünnepektől, hogy nem az állam születésére utal (mint augusztus 20.), nem is a nemzeti függetlenségre (mint március 15., vagy október 23.), hanem az önkényuralomtól, a zsarnokságtól való megszabadulásra, illetve – ha nem is közvetlen módon – a köztársasági államforma vívmányára. És különbözik ez a jeles nap abban is a hazai nemzeti ünnepektől, hogy hangsúlyozottan világi jellegű (ellentétben például augusztus 20-ával), és hogy a franciák – tőlünk eltérően – nem ünnepélyes megrendültséggel, hanem mindig vidáman és jókedvűen, ha ugyan nem karneváli hangulatban ünnepelnek, a komorságot, gyászt és megrendülést inkább november 11-ére és május 8-ára (vagyis az első meg a második világháború befejezésének emléknapjára) tartogatva.

Július 14-e tehát – mondhatnánk így is – „a köztársasági államforma örömünnepe”. Azé az államformáé, amelynek a francia Alkotmányban is rögzített jelszava: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. A jelszó korántsem újításként került az 1958-as Alkotmány 2. cikkelyének negyedik bekezdésébe. Ezt a „szent triászt”, ezt a „republikánus szentháromságot” már az 1946-os, sőt, az 1848-as alaptörvény is tartalmazta (az első a 42. cikkelyben, a második a Preambulum IV. cikkelyében). A hármas jelszót a köztársasági hagyomány szerint az iskolától a polgármesteri hivatalig, a közkórháztól a pályaudvarig, a postahivataltól a minisztériumig minden középület homlokzatán megtaláljuk. És ott van a hármas jelszó a hivatalos iratokon, ahogyan ott volt az euró bevezetéséig a francia pénzérméken is.

Ezt a hagyományt, amire nincs semmiféle törvényi előírás, 2006-ban egy jobboldali képviselő megpróbálta kötelezővé tenni. A törvényjavaslat azonban a többi halva született ötlettel együtt gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Még szerencse, hogy ülnek okos emberek is a Nemzetgyűlésben, és nem hagyják, hogy a politikusi túlbuzgóság megfojtsa a franciák republikánus meggyőződésének spontaneitását… De vajon mit sugall a három elvont főnév? Vajon több-e holmi üres retorikai fordulatnál? Mi a mélyebb jelentése ennek a republikánus triásznak, laikus „szentháromságnak”, amely egyszerre jelkép és identitás, és mintegy sűrített kivonata a köztársasági ideológiának? Mi a három fogalom egymáshoz való viszonya? Mi ez a három fogalom? Jogelv? Alapjog? Netalán erkölcsi parancs? És egyáltalán: valóság-e vagy csak eszmény, ábránd, álom, utópia?

***

Ami a Szabadságot illeti, meglehet, senki sem gondolkodott el sem a forradalom alatt, sem a forradalom után olyan tüzetesen ennek mibenlétén, mint Benjamin Constant. Szerinte – ahogyan „A régiek és a modernek szabadsága” című 1819-es előadásában kifejtette – van a szabadságnak „ókori” és „modern” felfogása. Az ókori szabadságfelfogás szerint minden polgár kutya kötelessége, hogy tevékenyen kivegye részét a közösség életéből (ami annyit jelent, hogy ekkor még előbbre való a közösség, és sorrendben csak utána következik, ha egyáltalán következik, az egyén). A szabadság „modern” felfogása viszont, ezzel ellentétben, a magánembernek az az elidegeníthetetlen joga, hogy minden illetéktelen és önkényes beavatkozástól mentesen, háborítatlanul élje életét, azaz – ahogyan Benjamin Constant mondja – az a jog, hogy a magánember „csak a törvénynek legyen alávetve, és ne lehessen önkényesen se letartóztatni, se fogva tartani, se meghurcolni vagy életétől megfosztani...”.

Ez a szabadságfelfogás megköveteli, hogy minden egyén „szabadon fejthesse ki véleményét (...), szabadon utazhasson, és oda, ahová csak akar”, „hogy másokkal szövetkezzék, vagy azzal a céllal, hogy megvitassa velük közös érdekeit, vagy azzal, hogy hitét másokkal együtt gyakorolja” stb. Míg a szabadság „ókori” felfogásának a közösség, illetve a közösséget önfeláldozóan szolgáló polgár az alanya, a szabadság „modern” felfogásának már a magánszféra, illetve a saját érdekkörét féltve őrző magánember áll a középpontjában. Jóllehet Benjamin Constant a két koncepció szembeállításával a terrorra, a forradalom túlkapásaira keres magyarázatot, egyszersmind azt is jelzi, hogy korántsem könnyű e kétféle szabadságfelfogás összehangolása, és hogy a jövőben aligha lehet szabadságról beszélni az egyént megillető szabadságjogok pontos körvonalazása és aggályos tiszteletben tartása nélkül.

Ez a szabadságfelfogás a XIX. század folyamán, de főleg 1870-től (vagyis a III. Köztársaság első évtizedeiben) nemcsak még erőteljesebben körvonalazódott, de sok mindennel ki is egészült. Mivel jórészt a II. Császárság (1852-1870) idején alakult ki a republikanizmus ideológiája, nem csoda, hogy központi helyet foglal el benne a despotikus hatalomgyakorlás elutasítása és a szabadság politikai koncepciója. Amint az sem, hogy ezt a felfogást a republikanizmus XIX. századi ideológusai, mint például Jules Barni, a decentralizációra és a szűkebb lakóhellyel kapcsolatos szabadságjogokra is kiterjesztik. A szabadság – írja 1872-es Republikánus kézikönyvében Jules Barni – „az embernek az az elidegeníthetetlen joga, hogy (...) életét csakis önmaga irányítsa, hogy szabadon rendelkezzen önmagával, vagyis hogy önnönmagának ura legyen, és ne legyen senki más tulajdona”. Az önrendelkezés jogát Jules Barni és a III. Köztársaság republikánusai nemcsak konkrétan, spirituálisan is értelmezik, és e jogot a gondolat, a lelkiismeret szabadságára is kiterjesztik. Őszerintük a szabadságot a politikai zsarnokság mellett a spirituális-intellektuális zsarnokságtól is meg kell védeni, annál is inkább, mivel szellemi emancipálódás nélkül aligha lehet beszélni az egyén szabadságáról. Ebben a felvilágosodás örökségével átitatott szabadságfelfogásban, amely az oktatás szabadságát is magában foglalja, már az egyház meg az állam radikális szétválasztásának lehetősége is ott lappang...

***

A republikánus szentháromságban a sorrend korántsem a véletlen műve. Az Egyenlőség nemcsak azért került második helyre, mert – ahogyan Jules Barni mondja már említett Republikánus kézikönyvében – „szükségszerű következménye” a szabadságnak, hanem azért is, mert az egyenlőség fogalmának gazdasági-vagyoni egyenlőséggé való kitágítása – legalábbis a francia republikánusok szerint – rendkívül veszélyes a szabadságra nézve. Akárhogyan is, az egyenlőség vágya egyik legerőteljesebb motorja, hajtóereje a francia forradalomnak. A fő cél az volt, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a társadalmi egyenlőtlenségeket egyszerre fenntartó és jelképező feudális kiváltságokkal. 1789. augusztus 4-ének emlékezetes éjszakáján azonban a privilégiumokat gyűlölő forradalmárok nem érték be az arisztokrácia meg a papság kiváltságainak eltörlésével: a városok, országrészek, különféle testületek, sőt, a céhek kiváltságait is eltörölték.

Aminek következményeként megszületett a minden (felekezeti, származási, etnikai stb.) partikularizmustól gondosan „megtisztított” honpolgár-egyén absztrakt fogalma. Ettől fogva a törvény mindenkire nézve egy és ugyanaz. Ahogyan az 1789-es Emberi és honpolgári jogok nyilatkozata mondja (I. cikkely): „Jogilag minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, és szabad és egyenlő marad halála napjáig.” Ehhez a VI. cikkely hozzáteszi: „Minthogy törvény előtt minden honpolgár egyenlő, és mivel csak képességeik, valamint erényeik és tehetségük szerint lehet köztük bármi különbséget tenni, minden honpolgár egyformán esélyes a közjogi állások, hivatalok és közfunkciók betöltésére.” Ettől fogva kizárólag az érdem emelhet valakit hivatalos pozícióba, nem pedig a születés. A törvény tehát nemcsak megtestesíti, egyetemesen érvényes voltával nemcsak kifejezi, hanem a maga eszközeivel létre is hozza az egyenlőséget. Igaz, a jogegyenlőség még nem politikai egyenlőség: az a tény például a legkevésbé sem zavarta a francia republikánusokat, hogy a nőktől a III. Köztársaság fennállásának hét évtizede alatt mindvégig megtagadta a választási jogot. (Ezt a jogot a francia nők csak 1945 után kapták meg.)

Ami a vagyoni-gazdasági egyenlőséget illeti, ezt a francia republikánus ideológia mindig is kitessékelte az egyenlőség mégoly tág fogalmából. Legfőképp azért, mert ezt a fajta egyenlőséget csak a szabadság rovására lehet kiterjeszteni. Mindez nem jelenti, hogy az esélyegyenlőség, illetve a társadalmi mobilitás hidegen hagyta a republikánusokat, sőt. Ezt azonban a tanulás jogának elismerésével és támogatásával próbálták biztosítani. Nem csoda, hogy a tanulás, az elvben mindenki számára egyformán nyitott ingyenes és világi oktatás kezdettől fogva egyik legfontosabb központi eleme az „érdemközpontú” republikánus ideológiának, többek közt azért is, mert a hagyományos személet szerint ez a legfontosabb ellensúlya és korrekciós mechanizmusa a vagyoni-gazdasági egyenlőtlenségnek. Azt, hogy az érdemközpontú iskola republikánus kultusza sem egyéb közönséges mítosznál, csak a XX. század hatvanas éveiben fogja feltárni a Pierre Bourdieu-féle radikális francia szociológia.

Az egyenlőség republikánus fogalmát nemcsak az kérdőjelezi meg, hogy a mai francia iskolarendszer egyre képtelenebb a diákok esélyegyenlőségének biztosítására, hanem az is, hogy a multikulturális francia közegben a vallási-etnikai kisebbségeknek csak a „pozitív megkülönböztetés” biztosíthatna a többséggel azonos jogokat. Márpedig a republikánus ortodoxia eddig csak a honpolgár-egyén jogait és követeléseit ismerte el, az etnikai közösségek és vallási csoportok követeléseit mindig is mereven elutasította. Mindenesetre, úgy látszik, mintha az egyenlőség modern francia fogalma az utóbbi időben már nem zárkózna el olyan mereven a különféle csoportidentitások és kollektív partikularizmusok elismerése elől, ahogyan az is egyre világosabb, hogy addig aligha beszélhetünk a vallási-kulturális kisebbségek reális egyenlőségéről, amíg a francia politika nem szakít az egyenlő bánásmód republikánus dogmájával...

***

Mind a Szabadság, mind az Egyenlőség viszonylag szabatosan meghatározható fogalom. A Testvériséggel azonban más a helyzet. Míg az első kettő jogelv, a harmadik – amit sokan az első kettő „szegény rokonának” tartanak – morális kötelezettség. További különbség: míg az első kettő szorosan kötődik a forradalom időszakához, a harmadik csak lazán, bár az mindenképp érdeme a forradalomnak, hogy elsőként gondolta el kizárólag világi fogalmakban és egyetemes érvénnyel a testvériséget. Az eszmény ezután némiképp feledésbe merül, és hosszú tetszhalál után csak 1848-ban támad fel mint a köztársaság – a szabadság és egyenlőség melletti – harmadik alapelve. Amit a negyvennyolcas forradalmárok nagyon is komolyan vettek (gondoljunk csak a gyarmati rabszolgaság és a halálbüntetés eltörlésére, vagy a forradalom megannyi szociális intézkedésére). A negyvennyolcas forradalmárok a szélsőséges individualizmusban, a széthúzásban, a nemzet atomizálódásában látták a fő veszélyt, ilyenformán a jelszó harmadik tagja az ő szemükben egyszerre ellensúlya, beteljesülése és „meghaladása” a szabadságnak és egyenlőségnek. A testvériség fogalma a nemzet, illetve az egyetemes emberiség szoros összetartozását is jelzi, így rajzolva ki – hol szűkebben, hol tágabban – a szabadság és egyenlőség fogalmának érvényességi körét.

A XX. század derekától a gondoskodó államra hárult a feladat, hogy – a Testvériség republikánus eszményének nevében – enyhítse a Szabadság-Egyenlőség páros által előidézett társadalmi-gazdasági feszültségeket. Az eszménynek leginkább az 1946-os Alkotmány preambulumában mutatható ki a hatása, gondolok itt az olyan bekezdésekre, mint amilyen a XII. („Minden francia [...] szolidáris a természeti katasztrófák kárvallottjaival, és [...] egyenlő részt vállal a természeti katasztrófákkal kapcsolatos terhekből.”) vagy a XIII. („A Nemzet mindenkinek biztosítja [...] az egészségvédelmet, az anyagi biztonságot, valamint a pihenéshez és szabadidős tevékenységekhez való jogot. Aki előrehaladott életkora, fizikai vagy mentális állapota, esetleg gazdasági helyzete miatt munkaképtelen, annak is biztosítani kell a tisztes megélhetés lehetőségét.”) Bár az 1946-os preambulum kétségtelenül része az 1958-as Alkotmánynak is, mindenki tisztában van vele, hogy mindez csak naiv eszmény, jámbor óhaj, amire nemigen lehet sem a Nemzetgyűlésben, sem az Alkotmánybíróság előtt hivatkozni... Sajnos, ami a bevándorlást tiltó-korlátozó rendelkezéseket illeti, Franciaország az utóbbi évtizedekben fokozatosan hátat fordított ennek az eszménynek, egyre inkább a nemzetfogalom etnicista felfogását tolva előtérbe.

***

A republikánus francia triász, amely egyben az egyetemes emberiségé is, olyan program, amelyet minden történelmi időszak csak rendkívül töredékesen tud valóra váltani. De talán ebből meríti erejét is. A három főnév ugyanis egyszerre norma, vívmány, program, alapelv és a társadalmi együttélés nagy álma. Victor Hugo még egyfajta „lépcsőzetességet”, fokozatosságot is látott a hármas jelszóban, amelyhez – írta 1875-ben – „semmit nem lehet hozzátenni, és amiből semmit nem lehet elvenni”. Már csak azért sem, mert „a Szabadság: jog, az Egyenlőség: tény, a Testvériség pedig kötelesség…”

A hetvenes években Cegléd főterén Bakányi Gyula festőművész gyakran tanította rajzolni a fiát. A padon ülő embereket ábrázolták. Ha elmentek a modellek, újakat kerestek. Valamiféle sajátos mítosz övezte őket. Ha csak a nevüket is kimondták, felkapták a fejüket az emberek.