„Monda Isten: legyen világítótestek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, s legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. És legyenek világítóul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világítótestet (…) és a csillagokat.” (1 Mózes 1)
Lacit vagy ötven éve ismerem, a végtelenül lepusztult Miskolc környéki gyárvidéken segédlelkészkedett, amikor egyszer meglátogattam. Mondhatnám, hogy azóta valahogy elválaszthatatlanok voltunk. Ugyanazt gondoltuk a szabadságról, hasonlót a művészetekről és nagyjából egyezőt teológiai kérdésekről is. Szerettem hevességét, azt, ahogyan az általa igaznak tartott ügyek mellé mindenestől odaállt, ahogy méltósággal viselte a gyerekként való politikai száműzetéséből visszamaradt szemhibáját, szerettem mély zengő hangját, s még a gyarlóságait is. Parlamenti felszólalásai, előadásai és írásai mind lelki, szellemi és esztétikai élményt jelentettek.
Hirtelen megint sötétebb lett a világ, mint amikor a negyedik nap után „lőn este…”, de hiszen erre alkotta a Teremtő a világítótesteket, s közöttük nagy számban azokat, melyekkel telehintette a mindenséget, úgyhogy mire az ember megformáltatott a porból, már meg is szűntek, mint az égboltozat izzó anyaghalmazai. De a fényük míg lesz ember a földön, míg lesz bármily csekélyke értéke szólni igazságért némák helyett, a jóért vagy a szépért, addig ott maradnak ezek a hunyorgó fénypontok is az űrnek a kupoláján. Valahogy akként, ahogy ezt Dániel a könyve végén mondja: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége…akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön-örökké.”
Ma, csütörtök este együtt mentünk volna az Újpesti Zsinagógába elvesztett és elfelejtett rokonainkra emlékezni. Néhány szót majd nekem is kell mondanom, utána, ha tiszta lesz az ég, felnézek, s a huszonötezernyi Újpestről elhurcolt szerettünk mellett azt a kicsit mindig különálló fénypontot fogom keresni.
Isten veled, drága Barátom!
