Előttem a New York Times szerdai száma. Keresem a híreket a NATO 75. születésnapjáról az első oldalon. Semmi. Pedig itt vannak az állam- és kormányfők, a szállodák előtt sorban állnak a nagy fekete autók, a biztonsági emberek is itt vannak, néznek ide-oda. Csend van. Minden rendben. A lap ötödik oldalán végre felfedezek egy kis színest az új NATO-főtitkárról. A rokonszenves képen biciklin megy haza az irodájából. A hatodik oldal örömmel tölt el: a NATO növeli támogatását Ukrajnának.
A hírek ezen a héten itt Amerikában másról szólnak. Főleg arról, hogy marad-e Biden, ő lesz-e a Demokrata Párt jelöltje. A tippelés percről-percre változik. Rossz bőrben van, de igen jó elnök három és fél éve, legalábbis szerintem és szinte minden demokrata párti vezető és interjúalany szerint. De ha ő nem, ki? Alelnöke, Kamala Harris, népszerű a feketék és a szakszervezeti munkások között, de nem tudunk eleget a képességeiről. A középutas Bidenhez képest baloldalibb. Az alkotmányos kérdés persze az, hogy Biden félreáll-e vagy sem.
Izgalmas politikai hét ez, emellett még ott a hír a tőzsdéről is. Ez, mint már jeleztem, nemcsak a nagykapitalistáknak fontos, de az egyszerűbb embereknek is. A nyugdíjak többsége a tőzsdétől függ. Nos, a tőzsde szárnyal, gazdagodunk. Kit érdekel ilyen körülmények között itt a NATO születésnapja?
Hát engem érdekel. Arról találtam hírt, magától Orbán Viktortól, hogy kijevi, moszkvai, pekingi útja után Washingtonban kétoldalú megbeszélést tartott Erdogan török elnökkel. Kicsit rekedten olvasta be, élőben, hogy Erdogan (aki többezer politikai ellenfelét börtönben tartja) kiváló ember. Orbán kezet fogott Bidennel is. Kérdem én: ezért jött Washingtonba? Még emlékszem, amikor 1998-ban itt járt. Örömmel fogadta el a nagy presztízsű Külpolitikai Tanács meghívását. Akkoriban még aktívabb voltam, felkértek, hogy elnököljek, úgy mutattam be, mint a jövő emberét. A hangulat közöttünk még barátságos, bár már nem igazán baráti volt. Utána elment a Freedom House-hoz is – ott Mark Palmer, a volt nagykövet és én fogadtuk – tehát legalább két, azóta kiátkozott szervezetnél mondhatta el nyugatbarát gondolatait. A közönség felnézett rá, ilyen fiatal és mégis milyen okos és jól informált, hallottam.
Ma már inkább hírhedt, mint híres. Miközben láthatóan nem törődik a magyar gazdaság helyzetével – Románia, sőt Bulgária is jobban teljesít – ide-oda szálldogál. Békemissziója olyan sikerre számíthat, mint a budapesti békemenet. Fiatal druszája, Orbán Balázs itt legalább elkerülte a durva konfrontációt, enyhébb szavakat használt, azt is tudja, hogy „talán nevetséges” egy ilyen kis országtól elvárni békemissziója sikerét. A háromnapos „konzervatív” konferencia, ahol felszólalt, inkább hasonlított Horthy Miklós irányzatához, mint mondjuk Antall Józseféhez. Se ő, se főnöke nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ennek az ideje a Nyugaton rég lejárt.
Pedig volt itt egy apró jó hír is, inkább jó fél-hír. Mindkét Orbán felhívta a figyelmet a kijevi gyerekkórház tragikus bombázására. Csak éppen „elfelejtették” megemlíteni, hogy a gyerekeket orosz rakéták gyilkolták meg. OROSZ RAKÉTÁK. Ezt kihagyni tudatos tudatlanság.