- Semmi nem valósult meg az egykori ígéretekből, a tudósok a működőképesség határán billegő kutatóközpontokban dolgoznak, miközben megalázóan keveset keresnek

Öt évvel ezelőtt szakították el a Magyar Tudományos Akadémiától a kutatóintézet-hálózatát, amely egy névváltás után most HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat néven működik. Akkoriban jelentős tiltakozás kísérte az intézetek leválasztását az akadémiáról, a tudósok sok kutatói álláshely megszűnésétől és az autonómia csökkenésétől tartottak, miközben a Palkovics László vezette minisztérium teljesítményjavulásról és nem utolsósorban több pénzről beszélt. Mi valósult meg az ígéretekből és a félelmekből?

Péter László (P. L.): Ezzel a szektorral is ugyanaz történt, mint mindegyik másikkal, amelyiknek az átalakításába előzetes egyeztetés, hatástanulmány és az érintettek megkérdezése nélkül vágtak bele. Egy évvel az MTA-tól való elszakításunk után megszűnt a közalkalmazotti státuszunk, és történt egy átlagosan 30 százalékos béremelés, amit az infláció azóta lényegében megsemmisített. Látványos, csoportos elbocsátások nem voltak, de például az idei évben több kutatóközpont büdzséjét 5-12,5 százalékkal csökkentették. Ennek következtében van, ahol a technikusi munkatársak száma csökkent drasztikusan. Van, ahol az utánpótlásnak szánt fiatal kutatóknak szóló álláshelyeket nem írták ki. És van, ahol a részmunkaidők arányát csökkentették, vagy a határozott idejű állásokban dolgozó munkatársak szerződéseit nem hosszabbították meg. Emellett egy spontán elvándorlás is tapasztalható. Ezek nem számítanak leépítésnek. Egyrészt mondhatjuk, hogy a rendszer tovább él, másfelől mindig erőt kell venni magunkon, hogy a működőképesség fennmaradjon.

Gerő Márton (G. M.): Amikor az elszakítás történt, két fő érvet hangoztattak. Az egyik az volt, ha önálló költségvetési szervként működik a kutatóhálózat, és nem leszünk közalkalmazottak, majd sokkal több fizetést lehet adni, mert nem köti az alkalmazót a tudományos bértábla. De a tudományos bértábla minimum összegeket határoz meg, ilyen értelemben a közalkalmazotti lét bizonyos értelemben nagyobb biztonságot nyújtott, mint a sima munkatörvénykönyv alá való besorolás. Emellett kutatói életpályamodellt is ígértek, amiből nem lett semmi. Vagyis a pénz nem lett több, nem emelik a bért, minden kutatóközpont anyagilag kicentizve működik, egyre szűkösebbek az erőforrások. A másik érv az volt, hogy az átszervezés kedvez az intézetek rugalmasságának, tudományos teljesítménynek, innovációs készségnek. Ezt nehezebb mérni, van ahol nőtt, van ahol nem. De ahol jobb lett a nemzetközi beágyazottság az a már korábban elindult folyamatoknak köszönhető. Összességében az ígéretekből lényegében semmi sem valósult meg. A félelmek is csak részben, nagy leépítés, nagy átalakítás egyelőre nem történt, bár utóbbinak a lehetősége folyamatosan a fejünk felett lebeg.

Most leginkább az borzolja a kedélyeket, hogy a kormány teljesen átalakítja a tudományfinanszírozás rendszerét, a Nobel-díjas Krausz Ferenc vezetésével, aki a végső döntéseket meghozó héttagú testületet is vezeti. Az alapkutatásokat 1986 óta az OTKA pályázatokon keresztül támogatták. Ezt most felváltotta  a Nemzeti Kutatási Kiválósági Program (NKKP), aminek negyven százalékkal nagyobb lesz a keretösszege, az elbírálásnál a nemzetközi szinten is versenyképes kutatásokat részesítik előnyben. Mi ezzel a gond?

G. M.: Önmagában azzal, hogy nemzetközi pályán gondolkodnak, nincs semmi baj.

Ahhoz, hogy a magyar tudomány presztízse magasabb legyen, egy csomó mindent meg kellene változtatni. De az nem igaz, hogy a magyar kutatók futottak még kategóriát képviselik nemzetközi szinten, igenis jelen vannak fontos szerepekben. Senkinek nem önmagában a „nemzetköziesítéssel” van problémája. Mindaz, ami ezen a területen történt az elmúlt időszakban, nagyon hasonlít ahhoz, ami az oktatásban tapasztalható. Az egyik tendencia a központosítás, az intézményrendszer átalakítása, ami a kutatóhálózat esetében még 2012-ben végbement Pálinkás József akkori MTA elnök vezetése alatt. Ekkor jöttek létre a nagyobb kutatóközpontok. Néhány évvel később a a kutatás-finanszírozást is magához ragadta a kormányzat, az OTKA-t (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) elvették az MTA-tól és az akkor újonnan létrejött Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal felel érte azóta, ez pedig jelentősen csökkentette az autonómiát. A másik szembeötlő tendencia a párhuzamos intézményrendszer kialakítása, amely főleg a bölcsészet- és társadalomtudományokat érinti. Párhuzamos intézmények, a Mathias Corvinus Collegium, a Magyarságkutató Intézet, a Veritas Intézet, a Századvég, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem mind nagyon sok forráshoz jutnak, miközben az alapkutatások finanszírozása az OTKA-n keresztül már évek óta nem nőtt, de legalább nagyjából biztos volt, lehetett vele számolni. Ezzel az utolsó viszonylag biztos pontot is kivették a rendszerből. Márpedig bizonytalan környezetben kutatni nagyon rosszul lehet. Ehhez képest egyébként a magyar tudomány kiválóan teljesít.

P. L.: Ezt bizonyította az a 2019-es felmérés is, amit az MTA rendelt meg, és a honlapján ma is elérhető, miszerint a magyar alapkutatási rendszer az abba fektetett forrásokhoz képest nemzetközi szinten nagyon jó. A jó tudományon nincs nemzeti színű pántlika. A jó tudományt a jó tudományhoz mérik, és régóta nem az a baj, hogy nekünk a nemzetközi porondon kell megméretnünk magunkat. A kutatás-finanszírozás és a pályázati rendszerek átalakításának az egyik fő érve volt, hogy jobban hasonlítson nemzetközi pályázati rendszerekre. Igen ám, de az Európai Kutatási Tanács (ERC) pályázati rendszere, amihez most hasonult a magyar, a jobb módú tagállamok bőségesebben finanszírozott alapkutatási rendszereire épül.

Az NKKP jóval több pénzt, 19 milliárd forintot fog szétosztani, és egy-egy projektre 100-200 milliót is lehet igényelni a korábbi plafonnak számító 48 millióval szemben. Mint azt Krausz Ferenc is elismerte, várhatóan kevesebben kapnak majd több pénzt.

G. M.: Ha csak a nagyágyúkat támogatják, akkor a kutatók nagy része alól kihúzzák a talajt. Biztos lesznek néhányan, akik visszajönnek külföldről, de közben ketté fog szakadni a tudományos mezőny. Lesznek néhányan akik az igazán nagy pénzeket el tudják nyerni, és lesznek sokan, akik alacsony költségű kutatásokat fognak tudni csak végezni.

P. L.: Magyarországon a politika ezt úgy akarja eladni, hogy mi most márpedig kiirtjuk a középszert, de ennek égisze alatt tulajdonképpen felszámolják a derékhadat, és a két dolog nem ugyanaz. A fenntartóink és a kormány magas felépítményt szeretne látni úgy, hogy nem visel gondot az alapra. Általános probléma, hogy nem ismerjük a valódi vezérlő okokat, nem tudjuk, mi az igazi kormányzati szándék. Az indoklásnak a legritkábban van utolérhető logikai kapcsolata azzal, hogy az intézkedésben mit látunk, és egyik intézkedést sem előz meg semmiféle hatástanulmány és az érintettekkel való konzultáció sem.

A tudománypolitikát a kutatóhálózat elszakításakor a technokrata beállítottságú Palkovics László víziói határozták meg. Lehet tudni, hogy most kinek az elképzelései érvényesülnek?

P. L.: Két olyan ember fémjelzi ma a kutatási, pályázati és finanszírozási rendszer irányítását, akik évtizedekig távol voltak Magyarországtól. Az egyikük Gulyás Balázs, a HUN-REN élén, és Krausz Ferenc az NKKP vezetőjeként. Ők rendelkeznek projektek tucatjai felett, és próbálnak útmutatást adni azoknak, akik négyévente nyerhetnek egy darab pályázatot, aminek a végösszege töredéke annak, amennyiből egy normális kutatás a nyugati országokban folyik. Erre csak azt lehet mondani: tessék megpróbálni a mi körülményeink között, hogy lehet jobban csinálni. Nem lehet. Eközben Gulyás Balázs a kutatóbárókról és a szerepük megszüntetéséről beszél, Krausz Ferenc a Telexen megjelent írásában pedig a megélhetési kutatást akarja felszámolni. A megélhetési jelző Magyarországon a megélhetési bűnözéssel terjedt el és azóta többek között azokra a köpönyegforgató politikusokra használják, akik bármilyen eszme mögé hajlandóak beállni, hogy megmaradjon az állásuk. Súlyosan megtéveszti a közvéleményt, aki ezt a jelzőt tudósokra használja. Ez önmagában jelzi, hogy egy Nobel-díjas tudós humán műveltsége sem garancia arra, hogy egy rendszert jól fog tudni menedzselni. Ráadásul a magyar kutatók egyre inkább a „meg nem élhetési” viszonyaikról, mint a megélhetési viszonyaikról híresedtek el. Ezért van az, hogy akik itt vannak a rendszerben, azok fáradtak és kiégés-közeliek, mert lelkesedésből csinálják, és korántsem a megélhetés az első számú szempontjuk.

G. M.: 

Ezeket meg kell tervezni, és pénzt kell hozzájuk szerezni. Egy 30-35 éves embertől várjuk, hogy több tízmilliós projekteket menedzseljen, miközben az alapfizetése mondjuk bruttó 400 ezer forint. Ha kitekintünk egy multinacionális környezetbe, akkor ez a típusú felelősség minimum a középvezetői szint, minimum háromszor ekkora fizetéssel. Ehhez komoly felkészültség kell, és komoly intézményi háttér, anélkül nem megy. Ma Magyarországon a rendszer úgy kezeli a kutatókat, mintha vállalkozók lennének: ha ügyes, képes megnövelni a bevételeit és a presztízsét. Egyrészt aki minderre képes, az ugyanezért a munkaerőpiacon a többszörösét kapná, másrészt ez csak fokozza az amúgy is erős versenyt, egy erőforrás-hiányos környezetben

A Palkovics-érában úgy tűnt, leginkább a társadalom- és bölcsészettudománnyal foglalkozók lesznek nehéz helyzetben az új finanszírozási rendszerben, hiszen az ő teljesítményük nehezebben mérhető, a piaci hasznosulás esetükben a legtöbbször nem is értelmezhető. Nehezebb helyzetben vannak, mint a természettudósok?

G. M.: Ebben az is szerepet játszott, hogy a bölcsészek és a társadalomtudósok a leghangosabbak a tiltakozásokkor. Még mielőtt Freund Tamás MTA elnök lett, írt egy levelet Orbán Viktornak, amiben lényegében azt mondta, hogy ezeket a zavargó tudósokat el kellene távolítani és akkor minden jobb lenne. Az elmúlt időszak nagy tanulsága viszont végül is az, hogy nekünk sem kell jobban félni, mint másoknak. Ugyanakkor most a kutatásfinanszírozás átalakításakor látványos, hogy mindenki, aki jelentős pozíciót kap, az természettudós Gulyás Balázstól Hankó Balázson át, Krausz Ferencig.

P. L.: A pályázati kiírások irányítottságán erőteljesen látszik ‒ különösen, amikor az interdiszciplinaritást emlegetik ‒, hogy valami közvetlen anyagi haszonra fordítható produktumot várnak a kutatóhálózattól. Amit természetesen nem értünk, hiszen a mi feladatunk az, hogy többet tudjunk a világról holnap, mint amit ma tudunk. A természettudományokat is kezdi szétfeszíteni, hogy egyszerre várják el tőlünk a legnagyobb versenyképességet nemzetközi szinten, és azt, hogy ennek legyen azonnali hatása, emellett lehetőség szerint mindig legyünk nyitottak, mint egy tudományos látványpékség. Ezeket a dolgokat egyszerre nem lehet teljesíteni.

Eközben jobb munkakörülményekért és 50 százalékos béremelésért küzdenek. Legutóbb néhány héttel ezelőtt néma sorfalat álltak a HUN-REN stratégiai workshop-jára érkező vezetők előtt, akik továbbra sem állnak szóba önökkel.

P. L.: A HUN-REN továbbra is a saját workshopjainak a pályaívén mozog. Hiába volt az 1500 dolgozó által aláírt nyílt levél és a tüntetés is. Állítólag a szeptemberben esedékes workshopon már kaphatunk valami információt az egyéves áttekintési folyamat eredményeiről. Az egyeztetés tekintetében légüres térben vagyunk, mert amikor a szektornak szeretnénk jobb feltételeket kiharcolni, akkor a kormányhoz és a parlamenthez kell fordulnunk, mert ők a gazdái a költségvetésnek. Ők utána lemutatnak a HUN-REN-re, viszont ha hozzájuk fordulunk, ők visszamutatnak az államra vagy a munkáltatói jogköröket gyakorló főigazgatókra. Hiányoznak a valódi érdemi egyeztető fórumok, és leginkább a társadalmi hatáson keresztül bízhatunk abban, hogy eredményeket érünk el.

G. M.: Én már annak is örülök, hogy a mostani, júliusi workshopot már nem egy szállodában tartották. Nem gondoljuk azt, hogy az a 200 millió forint, amit elköltenek ezekre a workshopokra, megmentené a hálózatot, de mégiscsak szimbolikus kérdés, hogy legutóbb egy saját épületben rendezték.