A magyar költségvetési politika évtizedek óta bukdácsol a nagyobbtól a kisebb hiányig és vissza. Kopits György, a neves magyar származású közgazdász a magyar kormányokat fiskális alkoholistának nevezte, akik nem tudják megállni, hogy az adófizetők pénzét ne mértékletesen használják. Orbán 2010-es hatalomra kerülése után a látszat az volt, úrrá lett a magyar kormányok káros hajlamán, hogy hiányt hiányra halmoznak, és néhány évig – pontosabban 2020-ig – úgy tűnt, hogy jó útra tért, kijózanodott. A kijózanodást azonban az újraválasztása érdekében újra a fiskális alkoholizmus váltotta fel, és ez tart azóta is.
Ebben az írásban azt igyekszem bemutatni, hogy a hiány miért krónikus; miért tudott Orbán szebb képet mutatni 2010 és 2020 között; miért fontos a kiszámítható, szakszerű, becsületes és ezért hiánykerülő költségvetési politika.
A KÖLTSÉGVETÉSI HIÁNY TERMÉSZETE. Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy attól keletkezik a hiány egy ország költségvetésében, ha többet költ, több kiadást vállal, mint amennyi bevétele van. A keletkezett deficit miatti lukat be kell tömni, a hiányzó adófizetői pénzt pótolni kell. Ez drága dolog: ha a deficitet „termelő” kormánynak valaki kölcsönöz, kamatot kér a pénz után.
A családoknál is előfordul, hogy egy adott időszakban nagyobb kiadást vállalnak, mint amekkora a rendszeres bevételük, de ezt okos tervezés esetén azért teszik, hogy olyan beruházást valósítsanak meg, amelynek révén később könnyebben ki tudják gazdálkodni a bevételtúllépés következményeit. Okos gazdálkodás esetén a folyó kiadásaik nem lépik túl a folyó bevételeket. Eladósodni nem két szelet rántott hús - azaz a nagyobb pocak - érdekében érdemes.
A kormányoknak is arra kell törekedniük, hogy a minden évben rendszeresen felmerülő kiadásaikat az adókból és járulékokból származó bevételek fedezzék: pl. a tanárok bérét, az egészségügyi ellátás költségeit, a bíróság vagy a rendőrség működési költségeit, az utak karbantartását. Békeidőben legfeljebb akkor kockáztathatják meg, hogy túllépik a „takaró” által szabott határt, ha olyan beruházás költségeit finanszírozzák a hiány és az erre felvett kölcsön vállalásával, ami miatt gyorsabb gazdasági növekedés, nagyobb jövőbeli jólét érhető el. A költségvetés szaknyelvén fogalmazva a folyó kiadásokat folyó bevételekből illik fedezni. Ha pedig észszerű és okszerű beruházásra kerül sor, ennek a megvalósítására a későbbi években esedékes adósságszolgálat miatt több bevételt a nagyobb gazdasági növekedés gyümölcseiből lehet tervezni, illetve a felvett kölcsön kamatára is kell gondolni a pótlólagos bevételekkel (adóemelés).
Sajnos ez a paraszti egyszerűséget tükröző gondolkodás a magyar költségvetési politikát nem jellemzi, hiszen a népszerűségvásárlás, a hatalmon maradás érdekében a politikai erők vagy többlet kiadásokat (pl. 13.havi nyugdíj, minimálbéremelés), vagy bevételcsökkentést (fiatalok adójának eltörlése, adóvisszatérítés) vállalnak. Minden politikai alakulat, a politikai osztály egésze hajlamos jót tenni a más pénzén.
Persze nincs ingyen ebéd, mert a hiány azonnal kopogtat, és a felelőtlen, sőt inkább kiszámíthatatlan gazdálkodás következményeit sokszorosan kell megfizetni. Ilyenkor jönnek az „óhéber dumák”, mint háborús infláció, szankciós adóemelés stb. Száz szónak is egy a vége: költségvetési hiány mindig abból keletkezik, hogy a kormányok az adófizetők pénzével nem úgy bánnak, mintha az a sajátjuk lenne, és ez csak azért lehetséges, mert az adófizetők sem tekintik a közpénzt (a saját adóbefizetéseiket) a saját erőfeszítéseik, verejtékük eredményének, ezért elfogadják, hogy csak a kormányok jószándékán múlik, emelik-e a jövedelmeket, vagy éppen csökkentik az adókat.
Magyarországon a rendszerváltás után nem valósult meg a „szótárváltás”, a politikusok nem kezdtek a költségvetés helyett az adófizetők pénzéről beszélni, nem vált erénnyé – a polgári életben elismert – takarékosság, az adott szó, a kiszámíthatóság becsülete nem lépett a betyárbecsület helyére. Ahogy az alkoholista minden reggel megígéri, hogy többé nem rúg be, de estére mindig útjába akad egy italbolt, úgy viselkednek a magyar kormányok is. Ezért volt nagyon találó a fiskális alkoholista kifejezés, hiszen a választók ingyen pálinkával való elkábítása, mióta hazánkban is vannak választások, folyamatos. A krónikus költségvetési hiány a folyamatos kábítás következménye és egyben a kábításhoz szükséges források finanszírozásának módja.
A bekövetkezett hiány okaként persze nem a választók megvásárlását jelölik meg (pl. nyugdíjprémium, a CSOK felemelése, a fegyverpénz, az orvosok béremelése stb.), hanem objektív külső tényezőket, mint a háborús szankciók, a világgazdaság állapota, Brüsszel LMBTQ miatti bosszúja. Pedig a valóság sokkal egyszerűbb. Mi, választók jámbor számosállatként benyeljük, ha gazdánk nagyobb adag és kölcsönvett pénzből vásárolt abrakot lök elénk, hogy a karámjába hajtson.
A SZABADSÁGHARCOS ORBÁN. Orbán rendszere – egy igazi diktatúrához méltóan - kezdettől arra törekedett, hogy gazdasági-költségvetési döntéseit sem Magyarországon, sem külföldről (az EU, az IMF vagy a hitelminősítők részéről) ne befolyásolhassa senki. Szabadságharcot vívott mindenféle ellenőrzéssel szemben. Harca először a magyar országgyűléssel, a választókkal szemben volt eredményes. Annyiszor lépi át a költségvetés módosítására vonatkozó szabályt, ahányszor akarja; olyan időpontban viszi a költségvetést a parlament elé, amikor az előző évről még semmi sem áll rendelkezésre; a demokratikus ellenőrzés minden szervét semlegesítette (Állami Számvevőszék, Költségvetési Tanács, független jegybank).
Emellett arra is szükség volt, hogy a hatáskörök folyamatos centralizálása, az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálása, az államháztartás vitelére vonatkozó törvény átírása révén a kormány és személy szerint a miniszterelnök gyakoroljon minden döntési jogot. Két fillér nem gurulhat át Pestről Budára a miniszterelnök személyes előzetes és utólagos jóváhagyása nélkül.
A külső ellenőrzés megszüntetéséhez nem rendelhette maga alá a világot, ehhez a költségvetés elfogadható mértékű hiányát kellett produkálnia, amit 2011-től 2022-ig meg is valósított. Kifelé az Uniótól származó transzfer, a GDP 4 százalékát elérő ingyen pénz érdekében és annak a felhasználásával a „tiszta udvar, rendes ház” politikát vitte, mert csak ezen az áron (meg a magánnyugdíjak elrablásával) tudta a korábbi kormányok 6 százalékos GDP arányos hiányát 3 százalék közelébe vinni. Ha nincs a hiányra figyelő költségvetéspolitika, akkor nem paterolhatta volna ki az IMF-et, nem számolhatta volna fel az Európai Unió költségvetési szemeszter néven éppen Budapesten, 2011-ben bevezetett konzultációjának ellenőrzését, nem szabadulhatott volna meg a hitelminősítők adósságleminősítéssel fenyegető kellemetlenkedéseitől.
A hiány alakulása miatt minden elemző „bölcsen” tapsikolt, hogy mennyire fegyelmezett Orbán Viktor, pedig a miniszterelnök csak azt akarta elérni, hogy szabadon rabolhassa el évente a magyar és az európai adófizetők pénzét. Orbán Viktor „hazaszerető” gazdaságpolitikát folytat – szereti hazavinni, amit csak talál.
Ahhoz, hogy „hazaszeretetét” zavartalanul gyakorolhassa, arra van szükség, hogy a hiány ne lépje át a 3 százalékot, mert akkor a dühös európai hangok elleneznék, hogy a királyi vő szállodákat, irodaházakat vesz és épít, a „nemzeti vízvezetékszerelő” csodába illően gazdagodik, a nemzetközi cégek hazai leányvállalatai súlyos különadókat fizetnek, közben rokonok, barátok, üzletfelek vásárolják meg a „stratégiai vállalatok” többségét.
A hazai választók és a külföldi hitelezők ellenőrzésétől megszabadult Orbán csak addig tudott egyensúlyozni a 3 százalékos költségvetési hiány kifeszített kötelén, amíg az Unió adófizetőinek elégedetlenségét képviselő uniós testületek a „feltételességi eljárás” keretében, a „szupermérföldkövek” teljesítéséig be nem fagyasztották az ingyen uniós pénzek jelentős részét. A befagyasztás hatására szertefoszlott az alacsony költségvetési hiány varázslata, és megkezdődött a költségvetési trükkök százainak bemutatása. A napokban - újabb teherként, adóként - bevezették a védelmi pénzt, amit a bankoknak, illetve a multi kiskereskedelmi vállalatoknak kell viselniük. Egy valódi maffiaállam védelmi pénzt szed, fegyelmezett költségvetési gazdálkodás helyett.
KI JÁR JÓL, HA ÁTLÁTHATÓ A KÖLTSÉGVETÉS? Na, most következik az írott malaszt, mondhatná az olvasó a fejezetcímet olvasva. Ám érdemes arra gondolnia, hogy nem a véletlen és nem is az isteni szerencse tette gazdaggá azoknak az országoknak a polgárait, akikkel szívesen cserélnénk. A finnekről akár csak száz éve joggal énekelhették volna Schmidt Mária kedvenc dalát, mondván, Finnország „halszagú” – hiszen akkori gazdasági és társadalmi fejlettsége elmaradt a korabeli Magyarországétól. De alig száz év alatt az adófizetők pénzének oktatásra, a közigazgatás határozott átszervezésére, az egészségügyi ellátásra fordítása miatt fellendült Finnország gazdasága, nőtt a jólét, a költségvetés hiánya pedig mindig az adófizetők által ellenőrzött kereteken belül maradt. A spanyolok és a portugálok fél évszázados fasiszta diktatúra után, átlátható költségvetési gazdálkodással, az adófizetők pénzének szigorú keretek közötti felhasználásával gyors gazdasági növekedést és magas életszínvonalat értek el, aminek gyümölcseit a takarékos és a rászorultakra koncentráló költségvetéspolitika következtében még akkor is élvezhették, amikor a Covid miatt totális zárlat volt a turizmustól is jelentős mértékben függő országaikban.
Az átlátható költségvetés nem elvont közgazdasági követelmény, hanem világos elvárás, hogy a más pénzét ellenőrzötten, jó és elfogadott célokra, takarékosan, az eredményesség folyamatos visszamérésével használjuk fel. Ennek fontosságát az Európa rekorder magyar infláció miatt már megismertük, hiszen azt a „nyakló nélkül” költött adófizetői pénz okozta, amit nem gátolt a magyar jegybank sem.
Orbán rendszere már az orosz agresszió előtt jóval „háborús” gazdálkodást folytatott. Polgári kormányok csak háború idején költenek korlátlanul, hogy a hazát, hazájuk polgárainak életét megóvják. Polgári kormányok csak háború idején vetik le magukról az adófizetői pénz szigorúan ellenőrzött felhasználásának jármát. Orbán viszont négy éve rendkívüli felhatalmazások birtokában, különféle veszélyhelyzetekre való hivatkozással rabolja ki a hazát. Nem csoda, hiszen - ahogy már említettük - „hazaszerető” a kormány, tényleg szereti hazavinni (illetve Mészáros, Tiborcz, Garancsi és más brancsbeliek házába) azt, amit talál.
Az átlátható, takarékos, ellenőrzött, a polgárok jólétére figyelő költségvetési politikától nagyon messze vagyunk. Ehhez nem csupán az Orbán-rendszer rablóinak, hanem sajnos az osztogatást népi, baloldali erénynek tekintő ellenzéknek is le kell szoknia a „fiskális alkoholizmusról”. Még hosszú lesz a menetelés ezen az úton is.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.