Szikes Antal a város jótéteménye volt. Fagyijának ízét ma is a számban érzem, pedig ebben az élményben negyvennél is több éve volt utoljára részem. Egyedi jelenség volt ő kisvárosunkban, aki a Kádár-kor kellős közepén magánzóként üzemeltette fagyizóját nyáron, feleségével együtt. Háza udvarán alakította ki üzletét, ami a mából visszanézve megmosolyogni való komfortú volt, de vásárlóit ez nem befolyásolta. Egyetlen titka volt, a minőség, ami magyarázta, miért szerette mindenki a fagyiját.
Visszarémlenek régi szombat és vasárnap délutánok képei, amikor több száz méteres sorok kígyóztak üzlete előtt, ami a kisváros Komáromi utcájában volt található, közvetlenül a települést átszelő és a környéket festői szépségűvé avató Élővíz-csatorna partja mellett. Mai eszemmel nehéz megértenem, hogyan vállalhatták a sor végére beállók, hogy egy órát, és lehet, ennél is hosszabb időt várjanak, míg sorra kerülnek. Noha a válasz egyszerű: ha jó fagyit szerettek volna enni, annak a sorban állás is az ára volt. A hiánygazdaság pedig az éppen leírt módon működik, vagyis szinte az észszerűtlennel felérőt is vállalja a vevő, ha szeretne hozzájutni az áruhoz vagy a szolgáltatáshoz. Ne felejtsük el, ez az az időszak volt, amikor az akkori állami autóforgalmazó cégnél, a Merkurnál öt-hat évet kellett várni egy Lada, Škoda, Wartburg vagy egy Trabant átvételére. Ebben a közegben az egyórás várakozás a jó fagylaltra bosszantó volt, de nem meglepő. Persze az állami tulajdonú belvárosi cukrászdák vízízű fagyijaihoz egy-két perc alatt hozzá lehetett jutni, de az nem kellett senkinek. Ahogyan a Leó jégkrémeket sem lehetett kelendőnek nevezni.
A számomra gyerekkoromtól máig rejtélyes Szikes bácsit nem nevezhetem sem mogorva, sem bizalmaskodó embernek. Kortalannak annál inkább. Abban a szerencsés tíz évben, míg vanília-, citrom-, málna- és csokoládéfagyijait ehettem, semmit sem változott.
Öreg volt, mint az országút, nehezen mozgott, szuszogott, szája sarkában elmaradhatatlanul ott volt a fogpiszkáló, amit állandóan forgatott, fáradtan sóhajtott, ha keverte a fagylalt masszáját, de szemre nem változott.
Ezért sem értettem – amit egy kisgyerek egyébként sem érthet meg –, amikor szögre akasztotta fehér köpenyét, és legkevesebb öt évtized után felhagyott a mesterséggel.
Gazdagságáról legendák keringtek a korosztályomhoz tartozó fiúk körében, amik mások mellett egy többszintes balatoni villáról szóltak, ahol a gyerektelen házaspár az év nagy részét tölti, lévén a fagylaltszezon bőven számolva sem volt hosszabb négy hónapnál. A szóbeszédet alátámaszthatta, hogy mai fogalmaink szerint nagyon sikeres vállalkozó volt, amit szemünkben egyetlen kézzelfogható dolog támasztott alá, egy vadászzöld Renault 16-os autó, ami maga volt a luxus, amiből nem volt másik a városban.
Nem tudom, mikor és hol halt meg, ki örökölte, ha volt, tetemes vagyonát, de azt igen, hogy egy korszak kisvárosának társadalomtörténetét, Gyuláét az ő fagyizója nélkül nem érdemes megírni.