„Ezennel megnyitom a 2024-es budapesti olimpiai játékokat!” – álmodta Orbán Viktor. 2013-ban járunk, amikor kitörölhetetlenül megfogalmazódott benne, hogy egyszer ki akarja ezt mondani. De nem fogja. Most biztos nem. Helyette egy kicsivel fajsúlyosabb politikus, a francia kolléga nyitja meg a játékokat. És nem Budapesten, hanem Párizsban. Pedig ennek az olimpiának Orbán szerint Budapesten lett volna a helye.
A láz- és rémálmot tucatnyi liberális fiatal akasztotta meg, ami annyira kibillentette a komfortzónájából, hogy még a néhány héttel ezelőtti EU-s választások éjszakáján is kárörvendett a politikai közéletből mára lényegében kikopott párton („A jóistennek van humorérzéke, mert a párizsi olimpia évében írta ki a történelemből a Momentumot.”) De humorérzéke neki is van, mert ekkora blöffölést, mint a budapesti olimpia, még Korda György sem tolt be, pedig ha valaki, akkor ő tudja, mi az All-in. Holott akkor, amikor ezt álmodta, még relatíve jól állt az ország: ma már nem is vezető anyag a híradókban, hogy a gyermek transzplantációs osztályon egy nyomorult klímaszerelés is meghaladja a fenntartó gazdasági erejét, a világ legkiszolgáltatottabb betegei 31 Celsiusban főnek a steril kuckókban, miközben országszerte életmentő műtétek sora marad el; közben a legpimaszabb, a létező legcinikusabb, a Fanta narancstartalmát vizsgáló miniszter vezette MÁV kiad egy olyan közleményt, amelyben a vasúttársaság azt javasolja, hogy ne az általa kínált szolgáltatással, hanem alternatív megoldással közlekedjen a hőségben a nép. Kár, hogy Garancsi luxus jetje és Szíjj Rose d’Or cirkálója épp foglalt, mert azokat Várkonyi Andrea outfitjével együtt közkinccsé lehetne tenni.
Hihetetlen visszanézni az akkori jövendöléseket, amivel Orbán kis barátai érveltek: a porhintő megvalósíthatósági tanulmány szerint Magyarország 10-15 év alatt olyan fejlődési ívet ír le, hogy 2024-ban kész lesz az olimpiarendezésre. A következő 11 évben az ország éves GDP-növekedése átlagosan legalább 3 százalékos lesz, és ez sokszorosan fedezi a kiadásokat. A kérdésre, hogy szabad-e a következő tizenegy évben ennyi pénzt az infrastruktúra-fejlesztésre fordítani, a válasz igen volt. Szabad-e ennyi pénzt elkölteni, miközben másféle társadalmi feszültségek vannak? Hát persze! Hiszen megtérül, munkahelyeket teremt, és a gazdasági fejlődéshez is hozzájárul. Mindezért (akkori áron) 774 milliárd forint nem pénz, pláne, hogy 1100 milliárd bevételt termel, szajkózták a párt papagájai. Aztán a pályázatot ugyanolyan sunyi módon vonták vissza, ahogy bejelentették.
A tíz olimpia melletti érvből mára tizenegyről derült ki, hogy hamis. Tényleg egyetlen tételt, feltételezést nem igazolt utóbb az élet. És ezt a tanulmány készítője, a politikus és az oligarcha horda is pontosan tudta és ma is tudja. A budapesti olimpia egyetlen célt szolgált volna, a közpénzekhez való legális hozzáférést a kiválasztott körnek. Olimpia híján aztán az ország vezetőjének sokkal kreatívabban kellett megoldania a közpénzcsap megnyitását, de hát ez is sikerült neki. Így lett Magyarország az Európai Unió lombkoronasétánya.
Egyetlen gigaberuházás is leképezi a terv hiábavalóságát, a tavaly 250 milliárdból épült atlétika stadioné Csepelen: nyolc nap után lehúzta a rolót, majd újabb százmilliárdos költséggel visszabontották a töredékére, és azóta üresen áll, még a nyamvadt országos bajnokságot sem ott rendezték. Jelenleg úgy 350 milliárd aránylik tehát a néhány százezres klímaszereléshez. Erre van pénz, arra minek? Nyilvánvaló, soha nem fog ott futni, dobni, ugrani senki, legfeljebb az éjszakai portás.
Nemrég azonban megint bedobták a kavicsot a tóba: az új céldátum már a 2036-os nyári olimpia. Az érvek ugyanazok, mint eddig. Rettenetesen félő, hogy 12 év múlva ugyanolyan nosztalgiával gondolunk majd a mai időszakra, mint most a 11 évvel ezelőttire. Ebben a lefele ívelő spirálban olajággal a szájában harcol a békéért az olimpia nagy híve, ami neki bármit, tényleg bármit megér. Egyetlen mondatért még soha nem akartak annyit fizettetni egy országgal, mint amibe ez kerülne.
