Hálát adok a sorsnak, a családomnak, a neveltetésemben szerepet játszóknak, hogy nem konzervatív ember vált belőlem. Máskülönben a létezés 2024-ben számomra is végtelenül frusztráló lenne.
A kulturális és vallási hagyományokat tiszteletben tartó, a stabilitást, a rendet, a családi értékeket és erkölcsöket hangsúlyozó, az újtól óvakodó identitásom hogyan érezné magát manapság, amikor a világ olyan ütemben változik, amilyenre az emberiség történelme során korábban nem volt példa? Hogyan érezhetném jól magam, amikor a biztonságérzetemet folyamatos támadások érik, sokszor nehezen körülhatárolható fogalmak formájában: globalizáció, migráció, identitáspolitika, woke, gender, LMBTQ, és akkor a mesterséges intelligencia veszélyeiről, robotikáról, önnön jelentéktelenedésünkről nem is beszéltünk.
Erre föl az olimpia megnyitóünnepségéből grandiózus pride-ot csinálnak a franciák. Szentségtörés! Szodoma és Gomora. Hányinger. Minden idők legrosszabb, legfelháborítóbb ötkarikás kezdése. Szakállas nők. Az Utolsó vacsora drag queen változata.
Mondják, és még az is kereszténység elleni támadásról beszél, akinek négy anyától 11 gyereke van, és képes nekik olyasféle neveket adni, nyilván ábrahámi hagyományok alapján, mint X Æ A-XII vagy Exa Dark Sideræl. Elon Musk nem az egyedüli, aki nagy vallási hevületében a ceremónia egyik-másik jelenetében konkrétan Jézus és apostolainak meggyalázását vélte fölfedezni, közelebbről: Da Vincit látott ott, ahol Jan Harmensz Biljertet kellett volna. A felháborodások nyomán Thomas Jolly, a megnyitó művészeti vezetője elnézést kért, s kiemelte, nem állt szándékukban tiszteletlenséget mutatni, a közösségek közötti toleranciát próbálták ünnepelni. Ami obligát szándék volt, ha már a XXXIII. nyári játékok mottója (Ouvrons grand les jeux!) a nyitottságot ellenvetés nélküli értékként értelmezi.
Csak arról az apróságról megfeledkeztek a szervezők: az ellenvetés nélküliség még több ellenvetést szül. A liberalizmus a másság (e helyütt nem a szexualitásra utalok, hanem a tőlem eltérőre) elfogadásának szükségességét hangoztatja, egyúttal figyelmen kívül hagyja, hogy mások mást gondolnak a világról. Mindkét oldal a saját igazságát próbálja a másikra erőltetni, és ez az egyik fő eredője az immár valamennyi nyugati társadalom szövetét feszítő repedéseknek. Szimbolikusnak tartom, hogy Párizs a nyitottság égisze alatt körbekordonozva, rendkívüli biztonsági intézkedések közepette indította útjára a játékokat. Ez lenne a szabadság? Ez lenne az elfogadás? Párizs a világ népeinek közös ünnepévé szeretné tenni a játékokat, de vajon a polarizáltság csökkentéséhez ilyesféle alaphang megadása a legcélravezetőbb?
Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a liberálisoknak elegük van abból, hogy még mindig küzdeni kell az elfogadásért, és mondjuk kereken 40 évvel a Queen I want to break free című számának megjelenése után, amelynek videóklipjében Freddy Mercury női ruhában illegette magát, továbbra is megbotránkoztatást okoz egy homoszexuális férfi látványa. Micsoda hipokrita viselkedés ez egy olyan faj részéről, amely, mióta világ a világ, a saját neméhez is vonzódik. Negyven év alatt nemhogy közelebb kerültünk egymáshoz: világnézetünk, bőrszínünk, hitünk, szexuális orientációnk mind erőteljesebb határvonalakat húz közénk.
Pedig csak néhány neuronon és szinopszison múlik minden. Mérhetetlenül bonyolult világunkhoz képest kőkorszaki agyunk az információkat más- és másképp dolgozza fel: a liberálisok agyában az empátiáért és a társas érzelmekért felelős terület, az anterior cingulate cortex a fejlettebb, míg a konzervatívokéban az amygdala, ami pedig a kockázatértékelés és a fenyegetések észleléséért felel.
Ennek tudatában: hogy létezne egyetemes igazság? Sehogy! Legalább ebben lenne jó konszenzusra jutni. Ez esetben a világ változásával való szembesülés talán nem készítene ki egyeseket olyannyira, hogy napalm azonnali bevetését szorgalmazzák a francia fővárosban.
Irgalmatlanul frusztráló lehet ennyi gyűlölettel együtt élni. Ezért örülök, hogy engem nem feszít a konzervativizmus.
