- Ragyogás - Örömökről és vágyakról Wirth Imrével

A Karolina kertje című új, második regénye szinte a 60. születésnapjára jelent meg a nyár elején. Az első, a Történetek az eszkimóháborúból pedig éppen harminc éve, a 30. születésnapjára. Volt ebben valami tervszerűség?

Annyira nem vonzódom a számmisztikához, de annak idején mindenképp szerettem volna, hogy az első regényem legalább a 30. születésnapra jelenjen meg, valamiféle határkőnek tekintve azt. A Karolina kertje már nagyon régóta íródott, ezzel a címmel az első novellaváltozat 2002-ben jelent meg. Aztán A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem címmel – ami végül a regény alcíme lett – több különböző folyóiratban közöltem sorozatként az elkészült részeket 2019 őszétől. Ahogy kiteljesedett, és már láttam a végét tavaly októberben, akkor gondoltam rá, milyen jó lenne összekötni a 30. és a 60. évfordulót – mert akkor újabb 30 év múlva már jöhet is a következő regény! (nevet) Ennek a játékos elgondolásnak a jegyében egyre jobban beleíródott ebbe a regénybe mindaz, amivel az elmúlt 30 évben foglalkoztam, a magánmitológiáim, az indián vonatkozások. Hogy élő kapcsolat legyen a kettő között, mintha a múltból szólna, 30 évvel korábbról, afféle fordított időutazásként az Eszkimóháborúba. Persze ez csak annak tűnik föl, aki olvasta azt. Olyan lett így, mint egy enfarkába harapó kígyó, összeér az idő – mint egy gömb, amelynek a középpontját a felületéről bárhonnan meg tudom közelíteni.

Egy gondolatkísérlet erejéig: az idő szinkronizálása, átjárhatósága lehetővé tenné, hogy felcserélhetővé váljon a két (iker)regény a megírásukat tekintve, megelőzhette volna a Karolina kertje az Eszkimóháborút?

Nem. Ma már nem tudnék regényt írni azzal az elképesztő felszabadultsággal, amivel az Eszkimóháborút írtam, amiben ott van a végtelen naivitás és gondtalanság. Ezek elvesztek az időben. Akkor az identitáskeresés sokkal általánosabb problémája foglalkoztatott, ami összefüggött a rendszerváltozással, hogy mi lesz a történelmünkből, mi lesz velünk a rengeteg hazugság, félremagyarázás és felejtés közepette. Ahogy benne volt a felnőtté válás problematikája és a családi gyökerek megtalálása is. De nem az egyéné, az enyém, hanem annak a sorsnak, ami közös. És sokkal nagyobb szerepe volt a megfejthetetlenségnek és a titoknak. Az Eszkimóháborúban a főhős nem megfejti a titkot, hanem felmutatja. S ma már nem egy elharapott mondattal zárnám a regény, ahogy tettem – „Lehetséges tehát, hogy még mindig…” –, hanem a történelmünk tükrében kiírnám: „Lehetséges tehát, hogy még mindig tart a háború.”

És mivel kezdődött a Karolina kertje, mi inspirálta?

Egyrészt egy olyan tágabb játéktér iránti vágy, amelyben ki tudok lépni a költészet rám jellemző, egyre koncentráltabb keverékéből. Másrészt a felejtés. Az apám rendkívül kedves és beszédes ember volt – de a családjáról soha nem mesélt, mintha az nem is létezne. A családi emlékezet legutolsó pontja a csáktornyai dédnagyanyám volt, aki állítólag horvát altató- és népdalokat énekelt nekem csecsemőkoromban. Apám egyszer aztán a kezembe nyomott egy paksamétát. A nagyapám – akit szintén Wirth Imrének hívtak – származását igazoló okmányokat: anyakönyvi kivonatokat a tizenkilencedik század elejétől fogva. Amikor alaposan szemügyre vettem az iratokat, felbukkant bennük egy Pápán élő, Villax Karolina nevű nő az ezernyolcszázas évek második felében, aki ugyan hajadonként volt feltüntetve, miközben a legalább hét gyermekének mindegyike a Wirth nevet viselte, ugyanakkor az apákat ismeretlenként jelölték. A gyerekeket Wirth Ferenc vette a nevére, aki Karolina nővérének, Jankának volt a férje, majd megözvegyülvén feleségül vette Karolinát. De hogy pontosan hogyan kapcsolódnak a családunkhoz, erre senki sem tudta a választ. Nekiálltam kutakodni – és döbbenten fedeztem fel, milyen tágra is nyílhat a családi emlékezet. Egészen különös rokonságok váltak láthatóvá.

Többek között Zala György szobrász és Reguly Antal néprajzkutató neve is ott lengedez a családfa lombjain…

Mindenki rokon. (nevet) Egy idő után aztán úgy éreztem, telítődtem, elvesznék benne, miközben azért átjárt az a szinte mámorító érzés, hogy „nem vagyunk egyedül meggörbült tereinkben”, ahogy azt Kemény István írta annak idején. Olyan volt, mintha a múlt nem létező kis mozaikdarabkái kezdenének összeállni. Ekkor már nem az identitásom kiteljesedésének az elképesztő terét láttam benne, hanem íróként kezdett el foglalkoztatni.

Csakhogy mégsem egy az egyben a felmenői kikutatott történetét írta meg, hanem a képzeletnek is teret adott, ahogy más írók vendégszövegeinek is a saját irodalmi családfájáról. Miért?

Mert élveztem. (nevet) Nem volt papíron felvázolt mesterterv, ám ahogy haladtam előre az írással, az esetlegességek tudatos szerkesztésbe mentek át. Minden egyes történetnek megvolt az érzelmi magja, amit ki szerettem volna bontani, és a fikcionalizált, átírt személyes életemhez – tehát semmi sem úgy van, hanem másképp! – érzelmileg és történetileg is illő epizódokat, szövegeket kezdtem keresni, amelyek pontosan azért kerültek bele a regénybe, hogy segítsenek eltávolítani saját magamtól. Hogy ne legyek se érzelmes, se szentimentális, ne zuhanjunk bele az általam kitalált fiktív emlékezet kútjába. Mert abból íróként nehéz kikapaszkodni.

A lírai családregény a könyv második felében elmozdul a szerelem, a „szerelmes regény” irányába.

Nem mozdulhatott volna el ebbe az irányba, ha nem veszi át tőlem, pardon, az elbeszélőtől a narrátori szerep egy részét Villax Karolina. Az ő és a Wirthek fiktív története a szerelemnek és érzelmekhez fűződő viszonyuknak is a története. Képzeljünk csak el egy eredetileg iparoscsaládot az ezernyolcszázas évek elején. Az apa, Villax Antal tímármester lesz az első pápai polgármester 1848-ban, a testvére pedig a zirci apát. Vajon hogyan fogadta a polgárosodás útjára lépett család, hogy a hajadon Karolinának sorra születnek a gyerekei? Hogy lehetett mindezt ép ésszel túlélni és megúszni? A közelítésem szerint úgy, hogy – mivel az egyik legfontosabb dolog az életben – a szerelem mindent felülír. És Karolina lesz a szimbóluma ennek, „örök életű” mennyei narrátorként követve W. I. botladozásait a szerelem színpadán.

A Wirthek „élhetetlen népség, tudnak kedvesek lenni és szeretni, de mindent elrontanak” – olvasható a regényben Karolina megfogalmazásában. Mit tenne hozzá, mi a wirthség lényege?

Egészen lenyűgözött az a rengeteg különböző végtelen vágyakozás, ami Villax Karolinában, Wirth Ferencben, Reguly Antalban vagy a Karolina arcát egy Mária-szoborra véső Zala Györgyben megfogalmazódott a kutatás és a szöveg fejlődése során. És a végtelen vágyakozásban – a ragyogás! Van egy kép a dédapámról, ahogy a családja körében ül a Gellért-hegyi nyaralójuk kertjében az 1910-es évek végén. Arcán valami megfejthetetlen naivitás tükröződik a világ dolgait illetően, ami aztán a nagyapámén, majd az apámén már elhalványult, az enyémről pedig hiányzik. Elnyúlik a fotelben, cigarettázik, kicsit fölemeli a fejét, mint akinek semmi baja nincs – miközben nemsokára összeomlik a világ. De ebben a ragyogásban azért ott van az is, hogy úgyis mindig elrontjuk. Ezért is jó, hogy mindezt meg tudtam írni, mert így egy kicsit megszabadultam ettől az önmagammal elégedetlenségtől, a wirthségtől.

A regénye megírásával párhuzamosan készült egy másik kötete is, egy beszélgetőkönyv Takács Zsuzsa költővel. Ismerték egymást korábbról is?

Voltam már előzőleg a társaságában, de közelebbről nem ismertem. A verseit persze olvastam. A Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárának régi tradíciója az életműinterjúk készítése, és nekem az első név, aki eszembe jutott ennek folytatására, Takács Zsuzsáé volt. A megkereső levelemre kedvesen válaszolt, leültünk beszélgetni, és kiderült, megtaláljuk a közös hangot. Szerencsés pillanat volt, mert Zsuzsát is foglalkoztatta valami visszaemlékezés elkészítése, hogy megírja például a Kertész Imrével való szerelme történetét, amiről nekem fogalmam sem volt. Ez egy többéves, hosszú-hosszú folyamat volt, Zsuzsa egyre jobban megnyílt, én pedig egyre jobban belebonyolódtam, egyre jobban megrettentem, egyre jobban szégyelltem magam: hogy hogyan kerültem én ebbe a helyzetbe, miért én, és alkalmas vagyok-e rá? Amikor a beszélgetések után elbúcsúztam tőle, és kimentem az utcára, úgy éreztem, mintha megsemmisültem volna. Az, hogy ebből könyv lesz, fel sem merült… Pusztán az a tény, hogy belekerültem valakinek a létezésébe, az emlékeibe, teljesen megrendítő volt.

Más talán kevesebb gátlással indulna beszélgetni egy élő költőlegendával, aki ifjúkorában Tandorival mentette a katicákat a Balatonból, a lépcsőházukba pedig odaköszönhetett Pilinszkynek…?

Folyamatosan inkompetensnek éreztem magam mindenféle szempontból. Ez pedig Zsuzsánál ellenreakciót váltott ki, elkezdte piszkálni, miért nem hiszek magamban. Mert látszott, ezzel az emberrel valami nem stimmel. Ezért nagyon kedvesen és komolyan az írásaim felől érdeklődött. Hogy mutassam meg neki a verseimet, a köteteimet. Valószínűleg ennek a máig felfoghatatlan szép kapcsolat kialakulásának, amiért hálás vagyok, születhetett meg a könyv is. Pedig olyan emberi viszonyokról mesélt nekem az élete és a költészete alakulása tekintetében, amelyek előttem teljesen ismeretlenek voltak.

Úgy érzi, költőileg, emberileg máshogy került ki a 2019–2023 között zajló beszélgetésekből?

A legnagyobb tapasztalatom az öröm volt. Zsuzsa végtelenül közvetlen, és elképesztő öröm, életöröm van benne. És életörömvágy. Mindazok ellenére, amin keresztülment. Amit magammal viszek, az az élmény, ahogy elkezd mosolyogni – és nevet! Nem véletlenül említi a könyv végén, hogy mennyit nevettünk. Hát én ezt azért nem így éltem meg. De tény, utóbb már én is képes voltam nevetni. A saját önértékelésem szempontjából felszabadító volt ez a tapasztalat.

+1 KÉRDÉS
Hamarosan végét ér a nyári olimpia. Ha szabad kezet kapna, a jövőben milyen számokkal bővítené a játékokat?

Rácsodálkoztam, amikor annak idején megtudtam, hogy az olimpiák korai szakaszában volt bölcsészolimpia: vers, építészet… Én talán teret adnék ismét az elmesportoknak.