A saját és a szerkesztőm ötletére meglehetős vakmerőséggel vágtam neki, azzal biztatva – elsősorban önmagamat –, hogy életem első ötven éve is így telt, aztán mégis itt vagyok épen, egészségesen. Hencegtem családnak, barátoknak, mi ez nekem, amúgy is a Balaton déli partján töltöm ezt a négy napot, nehogy már ott legyen rá szükségem a nagy, magyar tenger partján, ahol megannyi élmény vár rám lángossal-hekkel-fagyival megtámogatva, na pláne a habokban.
Végig sem gondoltam, mennyire befurakodott az életembe, hogy észrevétlenül milyen mértékben bízom rá magamat okkal-ok nélkül, milyen sok mindenre használom őkelmét, illetve, nem! Nem is! Őfenségét, a digitális világmindenséget jelentő mobilt, ami eluralja egész életemet, és aktív részvételemmel, de az dönt a fejem felett nemcsak a sorsomról, hanem a boldogulásomról, sőt a boldogságomról is.
A mindennapi betevőmet jelentő mobilkészülék már régen túlhaladta a telefon megnevezésben rejlő kommunikációs funkciókat, hisz’ nemcsak fotózni, hangot rögzíteni lehet vele, már nemcsak néhány rajta lévő, ostobácska játék szórakoztat üres perceimben. A földön jelenleg ismert világ rejtezik a zsebemben, nincs az életemnek olyan részterülete, ahol ne venném hasznát. És nem csak az okosságát használom ki, hanem a saját és környezetem szórakoztatását is rábízom a filmes és zenei csatornák, a közösségi média formájában. Rá, amelyen legjobb barátunk, Gugli is tanyázik, ami – hoppácska! vagy aki? – nélkül szinte önálló gondolatunk sincs már, de hogy egy lépést sem teszünk nélküle – és azt is pontosan számolva, a nap végén büszkén vagy elszontyolodva tudomásul véve – az biztos!
Tehát vettem a megbízást, és mobilkészülék nélkül vágtam neki a négynapos, balatoni mininyaralásomnak, „adjunk a retrónak!” felkiáltással.
