Talán most a legszebb a piac, tele szőlővel, almával, körtével, tökkel és cukkinivel. Fennköltebb, bár kevesebb a valódi kistermelő, mint húsz kilométerrel innét, az Alföld határán, ahová gyakrabban járunk, s ahol az esetlen, kanyargó répák, az itt-ott bolhacsípte káposztalevelek és a megpödrött héjú vöröshagymák hitelesebben üzenik: láttak valaha kiskerteket, és nem valami nagyüzemi parcellában termelték őket mázsaszám, vegyszerekkel nyakon öntözgetve.
Falusi nénik azért akadnak itt is, kicsit talán kiműveltebbek, csalafintábbak, mint amott posztoló társaik. Cicomásabban vannak felcímkézve a zöldségek, erőteljesebbek az árak is, ami odaát négyszáz, az itt biztosan hatszáz. A mérleg is szikár, patikapontos: nincs az a kedvesség, hogy „tessék aranyoskám, itt van még egy sárgabarack”, vagy „ni, adok a gyereknek is egy pár szem epret, hadd csócsálgassa, amíg elérnek a hentespultig”.
Fiatal, törékeny asszony, két éves forma gyerekkel a karján áll meg mellettem, a kistermelői pultoknál, ahol három-négy nagyobb zacskóból zöld levelek kandikálnak ki. Mutat az egyikre, de mivel csak érdeklődve néz, kérdezni nem kérdez, így a fejkendős néni kezdi magyarázni, hogy abban spenót van, bizony, alig három-négy hete szórta szét másodvetésben a magokat, s lám milyen bő termést hozott az új-zélandi szaporítóanyag, aminek levelei nem hosszúkásak, inkább háromszög alakúak, de az íze van annyira jó, mint a hagyományosé. A másik halom szintén saját termés, sóska, láthatja, mennyire gyenge, alig van rajta szár, az a kevés is, ami a lecsippentés után ott maradt a levélnyalábok végén, olyan mint a harmat, nyugodtan bele lehet főzni a szószba. Aztán ütni mellé egy kis tükörtojást, vagy tálalni finomra főtt marhahússal, ha éppen maradt a vasárnapi levesből. Mennyei étel az, hamar megvan, kapkodni se kell.
A nő kissé tanácstalanul néz, előre, oldalra, aztán rám. Rocket? – mutat az asztalra. Hát ezért a szótlanság – állapítom meg magamban –, egy kukkot sem értett abból, amit az előtte ücsörgő asszonyság eddig magyarázott. Rukkolát keres – mondom a kofának, miközben angolul próbálom magyarázni a vásárlónak, hogy amit lát, az spenót meg sóska, bár ez utóbbi szó hirtelen nem is jut ezen a nyelven eszembe, aztán persze otthon már igen, úgyhogy kicsit körülírom, savanyú spenótnak nevezem az egyszerűség kedvéért. A rukkola szóra egyébként a nő szeme felcsillan, jaj de jó, ez lengyelül is így van, nem kell majd kézzel-lábbal magyarázni, ha talál valahol, elég ha kimondja a saját nyelvén, érteni fogják.
Üzlet ugyan nem köttetik, de a fejkendős asszonyság jóindulatúan még útba igazítja szépen, lassan, szótagolva magyarul, hogy ha bemegy a piac belső terébe, a középső asztalnál, mindjárt az ötödik sorszámú kis pulton ott árul Terike, tegnap is hozott abból a keserédes, csípős-mustáros-borsos fűféléből, amit ő ugyan meg nem enne, hívják akárminek, de ha a vevőnek ez kell a jó magyar sóska meg spenót helyett, akkor csak legyen azzal elégedett.