Többször elutasította az író szerepkört, továbbra is így érez?
Igen, inkább szeretem a „szerző” megnevezést, ha muszáj választani. Az író az én szememben reggeltől estig csak ír és ez tölti ki az életét. Én ez nem vagyok, nekem az írás számos tevékenységem egyike. Minden címke elvárásokkal jár, én ezeket igyekszem kerülni.
Melyek ezek a konkrét elvárások?
Például már az első novelláskötetem, az Osztálytalálkozó megjelenése után több interjúban megkérdezték, hogy mikor írok regényt. Ettől egy kissé meg is rémültem, hogy nekem azonnal regényt kéne írnom. Őszintén, éppen azt szeretem az írásban, hogy jól érzem magam közben, az még nagyobb öröm, ha mások is jól érzik magukat az olvasása közben. Igazából nincs ennél nagyobb ambícióm. Viszont ehhez az kell, hogy lazán tudjak hozzáállni, ne nyomasszon a megfelelési kényszer.
Ahogy az Osztálytalálkozó és A bezzeggyerek és más felnőttmesék című kötetekben, úgy az Erika néniben is szinte egymást váltják a humorosabb és tragikusabb hangvételű, de mégsem egysíkú írások. Melyik áll közelebb?
Ezt nem tudnám megmondani, a vicc és a tragédia is ötletekből születik. Talán a humoros írások esetén van valami könnyebbség.
Például az Alpár evangéliuma című novella ötlete az volt, hogy a hatalom át akarja íratni, saját ízléséhez formálni a Bibliát, így egymásból fakadhattak az újabb és újabb viccek egészen a csattanóig.
Jó ritmusérzéke van a humorhoz, a drámaibb hangvételű írásoknál az volt az érzésem, hogy még olvastam volna tovább.
Szerintem ez jó, az ilyen hiányérzet olyan, mint amikor egy látogatás után a távozó vendégekre úgy gondol az ember, hogy „de jó lett volna, ha maradnak még”. Sokkal jobb, mint amikor az ember azt mondja: „azt hittem, soha nem mennek haza”.
Írásai nyomán született egy előadás A hosszú élet titka címmel Ecsedi Erzsébet, Márton András, Balla Eszter és Mohai Tamás szereplésével. Sikeresen játsszák a 6SZÍN-ben, ott mit tapasztalt, hogyan működik a kettősség?
Számomra az embereket megnevettetni egyszerűbb, mint mélyre vinni, talán épp emiatt a drámaibb írásaimnak nagyobb a súlya. A színpadon is azt látom, hogy bár sok a nevetés, az este tartalmasságát mégis a keményebb jelenetek adják.
Klasszikus, vörös bársonyhuzatos színházi széksor van a borítón, több írásban megjelenik a színház, miért?
Nagy hatással volt rám A hosszú élet titka próbafolyamata és az előadások, a színészek játéka nagyon inspirál. Év vége felé új, novellaszínházi premiert tervezünk a 6SZÍN-ben. Az alkotócsapat részben azonos lesz, de négy új színész kap feladatot az új előadásban. Főként a fiatal és a középgenerációk problémái, kapcsolódási nehézségei, magánya lesz a fókuszban. Ez most persze nagyon nyomorultul hangozhat, de az igazság az, hogy sok nevetés és persze sok sokkoló meglepetés is lesz benne. Úgy érzem, ha valamivel van dolgom és ha valamivel kapcsolatban én építek magam felé elvárásokat, az a színház. Ez ügyben elhagynám a komfortzónámat. Két konkrét tervem is van, ami már dráma. Az már biztosan nagyobb lélegzetvételű írás lesz, de regényben továbbra sem gondolkodom. Talán nem vagyok elég kitartó hozzá, nem is tudom. Engem jobban érdekel végigmenni egy körfolyosós házon és minden lakásba belesni, mint egy előtt megállni és ott dekkolni napokat.
Talán az irodalmi elvárások manapság inkább a regény felé terelik a szerzőket, mintha a rövidpróza kevésbé lenne elismert.
Ami meglepő, hiszen pont egy olyan világban élünk, ahol az embereknek nagyon kevés dologra van idejük. Hozzászoktak a maximum párperces vagy akár másodperces tartalmakhoz, az lenne a logikus, ha ez az olvasásban is megjelenne, a novella, főként az ilyen rövid tárcanovella pont erre lenne válasz. Szerintem lesz egy felívelése a rövid műfajnak, én ezt a saját köteteim sikere nyomán már látom is. Az olvasóktól kapok olyan visszajelzést, hogy nagyon könnyen befogadhatók a történetek akár munkába menet is, rövidek, de mégis kiszakítanak pár percre a rohanásból, hiszen ma mindenki siet. Én ennek örülök, mert ahogy én nem akarom, hogy feladat legyen nekem az írás, úgy a másik oldalról azt sem akarom, hogy a befogadónak feladat legyen az olvasás.
Egyszer azt mondta, „könnyű Magyarországon abszurdot írni, mert a fele már készen van.” A kötetben szerepel A szürkék hegedőse című novella, mely a magyar kultúrpolitikai helyzet egy rendkívül szórakoztató paródiája. Az abban lefestett ideológiakiszolgálás bármennyire elnagyolt, akadt rá példa a közelmúltból…
Őszintén nem gondoltam semmilyen konkrét személyre vagy intézményre A szürkék hegedőse kapcsán, de azt a tapasztalatot – ami ismerős manapság – kifejezetten meg szerettem voltam írni, hogy amikor az alkotásban valami megfelelési vágy van, az nem hoz beteljesülést. Ezt a történetet a poénok ellenére én inkább szomorúnak érzem. És különösen a kultúra területén fáj, hogy ott a lehetőség, ahol több az énfeladás és kevesebb a tehetség. Az lenne a logikus, hogy ennek a helyzetnek a győztesei boldog emberek, hiszen végül is azt csinálják, amit szeretnek, mindenre van lehetőségük és jól megélnek a hivatásukból. De nem ez történik, hanem az, hogy ezek a nyertesek sértettek azokkal szemben, akiknek egyébként kilóg a seggük a gatyából. Azokra irigykednek, akik öt forintból megcsinálják azt, ami nekik egymilliárdból nem sikerült. Ez elképesztően fura. Szomorú a mai magyar kultúra helyzete: akinek van tehetsége, ötlete, jó ízlése, annak nincsen pénze, másik oldalon meg akinek mindene megvan, az elengedi az autonómiáját (ha volt egyáltalán) és megreked. Folyamatosan azon gondolkodni, hogy másnak – aki nem a közönség – hogyan fog tetszeni valami vagy hogyan értelmezi majd, ez rettenetes nyomás.
Nagyon sok idős ember szerepel az írásaiban, rájött már ennek a miértjére?
Meghatározóak voltak gyerek- és fiatalkoromban a nagyszüleim, főként az anyai nagymamám. Egyrészt ez. Másrészt azok az érzések, amiket én szeretek megmutatni, a magány, a világhoz való kapcsolódás nehézsége, a kiszolgáltatottság, valamiféle kiégettség, ezek idősebb emberrel könnyebben működnek írásban. Illetve nagyon fontos modell nekem Örkény Macskajátéka, számomra ez egy tökéletes mű, minden benne van, ami engem izgat. Mély érzelmek, groteszk humor, kulturális különbségek, generációk találkozása, kegyes és kegyetlen hazugságok. Többször hasonlítják írásaimat Örkény egyperceseihez, de én nem ezekben érzem a hasonlóságot, hanem kifejezetten a Macskajátékban. A művészetek elsősorban szép és fiatal emberekről szólnak, pedig az öregség nagyon izgalmas, rengeteg rétege van. Nagyon különböző módon reagálnak emberek az idős korukra: valaki megéli, valaki tagadja, valakinek radikálisan megváltozik a viselkedése. A sokat éltségnek van valami szerteágazó furcsasága.
Nekem még eszembe jutott a Téves kiszállítás című, időutazós novella kapcsán az, hogy a jelenkor gyors változásait jól lehet szemléltetni egy idős ember történetén keresztül.
Igen. A történelemnek nem minden időszaka változott olyan gyorsan, mint ez a mostani. Szerintem nagyon izgalmas korban élünk, mert még tudunk beszélni azokkal, akik nézték az első tévéadást, holott talán már közeleg az utolsó. Van egy rálátásunk a régi világra, de elődeinknél valamivel pontosabban látjuk a jövőt; mindezt jópofa ábrázolni.
NÉVJEGY
Rényi Ádám 1977-ben született. Kommunikációs és médiaszakember, újságíró, évekig kereskedelmi televíziók vállalati kommunikációjáért felelt, majd PR-ügynökségek vezető beosztású munkatársaként dolgozott. A 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Jelenleg a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs főtanácsadója. Első novelláskötete Osztálytalálkozó és más mesék inkább felnőtteknek címmel 2021 áprilisában jelent meg, ezt követte 2022-ben A bezzeggyerek és más felnőttmesék és idén júliusban az Erika néni és további felnőttmesék.
Az idős emberek sokszínű világa mellett a fiatal felnőttek világa kevésbé vonzó. Több novellában meghalnak az ilyen korú szereplők vagy gyilkolnak, esetleg mentálisan betegek, a kapcsolatok hazugsága, felszínessége is hozzájuk kötődik.
Nekem vannak emlékeim a nyolcvanas és kilencvenes évekből, ekkor sokkal biztosabbnak tűnt a világ, amiben éltünk. Voltak kapaszkodóink, mércéink. Az ember családi körben és/vagy az iskolarendszerben szocializálódva megtanulta, mi a helyes, mi a helytelen, mi a biztonságos, a veszélyes stb. ma ez mintha állandóan változna. Nekem is őrült dilemmám, hogy mit tanítsak meg a gyermekeim számára, átadjam-e a saját világomnak a mintáit vagy nekem kell alkalmazkodnom ehhez az újhoz és abban terelgetni őket. Nagyon nehéz lehet egy ilyen korban fiatalnak lenni.
Azt gondolom, a jelenkor visszásságait egy mai fiatal is érzi, nem kell ahhoz idősnek lenni, hogy valamilyen virtuális szokást elutasítsunk…
Olyan, mintha korábban sokkal több, saját magunkkal kapcsolatos dolgot uraltunk volna, míg most az érződik, hogy sokkal több minden ural minket. Mintha kiszolgálnánk valamit. Ez számomra megint csak a megfelelési kényszerrel függ össze. Ez nekem állandó témám: nem akarunk kilógni a sorból, nem akarjuk, hogy megszóljanak, nem akarunk zavarni. Ma az adja a biztonság illúzióját, hogy valaminek megfelelünk. És ijesztő, hogy nem is feltétlenül konkrét dolgoknak, embereknek akarunk megfelelni, hanem a saját magunk által kreált ideáknak, például a közösségi médiában. És nyilván mindezt nem kívülállóként mondom, hiszen én is használom a közösségi oldalakat, de az látható, hogy ezeken keresztül valahol sokkal nehezebb kapcsolódni egymáshoz, a valós kapcsolat megteremtése komoly kihívás manapság. Az írás valójában abban segít nekem, hogy mindezeket a furcsaságokat, amiket mindnyájan érzünk, közöljem.
Sok az olyan belső monológ a könyveiben, ami ismerős, de soha nem mondtam ki hangosan, csak gondoltam.
Tapasztalatom szerint, ha valaki ma csak egész egyszerűen kimondja azt, ami van, az jópofának hat. Mintha elfelejtettünk volna őszinték lenni, emiatt az emberek még jobban rácsodálkoznak saját világukra: jé, ilyenek vagyunk mi, a rokonaink, az ország, amiben élünk. Én valójában nem csinálok mást, csak leírom a valóságot, és kicsit megcsavarom. De néha még a csavar se igazán meglepő, hiszen az Alpár evangéliumának végén mi más történhetne, minthogy a felkért kormánybarát szerző végül át fogja írni a Bibliát? Elég pénzt kap, tehát megteszi, vannak kétségei, mint mindenkinek, de a végén tudjuk, mi diktál.
