Nehezen ülök neki ennek az írásnak. Nehezen, mert megint csak ugyanoda lyukadok ki, mi mindent meg lehet csinálni ezzel a társadalommal. Röviden: mindent. És hiába írom le, ki tudja hanyadszor, hogy ez a hatalom gond és lelkiismeret-furdalás nélkül hagy az út szélén embereket, városokat, simán megteheti és meg is teszi.
Megteszi, mert tudja, hogy rá nézve semmi következménye nem lesz, sőt: újra és újra őt hozzák nyerő helyzetbe. Mert biztosak lehetnek benne, hogy itt nincs szolidaritás, együttműködés,
oda se figyelnek rá, mikor kit hozott hátrányos helyzetbe a kormány, mikor kin álltak bosszút, mikor kit semmiztek ki. Ezért nehéz az írás: hova jutok vele, mit érek el vele?
A NER tagjait meg sem érinti, sőt, nagyjából tizenöt év tapasztalata alapján már ez a természetes számukra, a „magyar emberekhez” pedig el sem jutnak a hírek, vagy ha el is jutnak, süket fülekre találnak. Hát akkor meg minek írni…
Minek írni akkor, ha a hübrisz, a hatalom gőgje szinte minden nap tetten érhető. Mégis: muszáj írni, muszáj (lenne) tenni valamit. Most éppen a paksiak érdekében, de voltaképpen még sem Paksról van itten szó. Hanem egy gyakorlatról. Hogy Orbán büntetni akar, amiért a város lakói nem úgy szavaztak június 9-én, ahogy ő ezt elvárta volna. És az elmúlt években tapasztaltak alapján nyugodtan állíthatjuk: Paks csak beleillik a sormintába. Abba a sormintába, amellyel ez az adminisztráció a saját problémáit megoldja. A demokráciát kijátszó módszerekkel. Egy nap alatt meghozott törvényekkel, s ha az sem segít, akkor rendeleti kormányzással.
Szinte csak diktatúrákban fordulhatna elő, hogy egy kormányzat megteremti magának a korlátlanságot, kikerülve a parlamentet, a társadalmi egyeztetést, mindazon lépéseket, amelyeket egy demokráciában nem lehetne kikerülni. Ha kell a háborúra hivatkozva, ha kell a migrációs veszélyt előrángatva, vagy éppen a covidra hivatkozva. Lassan egy évtizede, hogy belekóstolt a miniszterelnök a gátak nélküli kormányzás ízébe, és oly annyira megszokta, megszerette, hogy már egyáltalán nem képes lemondani róla.
És megteheti? Meg. Mert, és itt csak ismétlem önmagam, mert a többséget nem érdekli. A többséget nem zavarja, ha egy kisebbség bajba került, nem zavarja, ha mástól elvesznek jogot, szabadságot, saját döntést. De talán még önmagát sem zavarja, és Orbán pont erre a tulajdonságunkra játszik rá, használja ki. Mondom, lassan egy évtizede. És ne legyen kétségünk: ez így is marad, mindaddig, amíg ő kormányozza ezt az országot.
Most ugye éppen a paksiakat tették jogfosztottá, vették el a pénzüket, hozták a városukat lehetetlen helyzetbe. És most éppen a paksiaknak kell tapasztalniuk, hogy nem áll ki mellettük senki, de még a paksiak többsége sem. Pedig nem tettek semmi rosszat, pusztán ezúttal nem a fideszes jelöltet támogatták, mást ültettek a polgármesteri székbe. Hát akkor menjen a kisvasút Bicskéig… Azaz: a háború, a gazdasági érdek most vált döntő szemponttá, júniusig nem volt az.
És mi csak ülünk, hallgatunk, legfeljebb hümmögünk. Sajnos, ez sem több egy hümmögésnél.