A játékok története az emberi civilizáció fejlődéstörténete. Viszonyulásunk az ötkarikás seregszemléhez, annak eszméihez, mintegy példázata, mennyire előrehaladott világot teremtettünk magunknak, mennyire közelítünk a kollektív bölcsesség irányába.
Párizs után a válasz: semennyire.
Rendjén van, talán túlzottan romantikus, hovatovább naiv elvárás lett volna az ekecheiria, azaz az ókori Görögországban az olimpia idejére bevezetett „szent fegyverszünet”, jóllehet, Coubertin – főleg az 1870-71-es francia-porosz háború nyomán – mélyen hitt abban, hogy a sport és a nemzetközi versenyzés jótékony hatással lehet a társadalmaink fejlődésére, a béke megteremtésére, egyúttal az egyének fizikai és szellemi egészségére. Arra aligha gondolt, hogy 150 év elteltével az olimpia nem szimplán nemzetek közötti sportági vetélkedés lesz, hanem ideológiai csatározások színtere is. Tokió után reméltem, végre lesz egy „igazi” olimpia (az előző három éve volt, amitől kapásból nem lehetett „igazi”, nem beszélve a COVID egyéb negatív hatásairól), fajunk közös nagy ünnepeként együtt élvezzük majd, hogy végre képesek vagyunk egymás elfogadására, tök mindegy, milyen színű a bőrünk, mely istenben hiszünk, mert mégiscsak az a lényeg, hogy állati ösztöneinket végre szervezett keretek között vagyunk képesek kiélni. Ezen többségében túl vagyunk. De a megnyitó fogadtatása, meg amit az algériai Iman Heliffel műveltünk, az mégis bestiális volt. Mint vicsorgó farkasfalkák ugattuk saját igazunkat (ami akkor is horrorisztikus, ha tudvalevő, hogy az orosz propagandagépezetnek ebben milyen szerepe volt), elhűlve figyeltem, hogy X meg Y kromoszómák szakértőjévé válva milyen gyűlölet van bennünk, miközben azzal ember nem foglalkozott, hogy a holland Steven van de Velde strandröplabdázhatott, holott 2016-ban négy év börtönre ítélték, amiért megerőszakolt egy 12 éves kislányt. A kapu előtte is nyitva állt.
Persze, Párizs a tágra nyitott olimpia mottójával rendezte meg az eseményt.
A szervezők meg közben próbálták ráerőltetni az elfogadást azokra, akik nem akarnak elfogadók lenni. Törekvésük eredménye: az erkölcsi felsőbbrendűsége hitéből kizökkenthetetlen két oldal között csak nő és nő a távolság.
Engem nem is a két ideológiai tábor zökkentett ki. Hanem az a több mint 10 ezer, szinte egytől egyig csodálatos sportoló, aki kivívta az indulás jogát, s teljesítményével végül csak elcsendesítette az ostoba hörgést. De akkor már cirka a játékok felénél jártunk. Onnantól minden napra jutott hidegrázós pillanat, Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid vagy Pupp Noémi és Fojt Sára a német kettőssel megejtett ölelkezése, Cole Hocker és Keely Hodgkinson elképesztő futása, Duplantis világcsúcsa, Steph Curry varázslata, Márton Viviana „megszületése”, Vogel Soma ötméteres hárításai, Marchand, Milák, Ledecky tempózásai, elképesztő labdamenetek röplabdában, tollasban, pingpongban, s persze, Losonczi Dávid. A birkózó, aki a szőnyegről lelépve azonnal felajánlotta az ötödik helyéért járó 15 milliós jutalmát. Szememben ő a bajnokok bajnoka. Mert nem az aranytól lesz bajnok valakit, hanem attól, hogy példaképpé válik.
A Losonczikban van a reményünk. Mert amit civilizációs szinten művelünk, az méltatlan hozzájuk, Coubertinhez és az ókori görögökhöz. Sokat kell még dolgozni magunkon.
