Amikor hajnalban
a nyárba ébredsz és a szívüregek
tele vannak izgalommal,
akkor jut eszembe, a konyhapult
és az ágy között:
hogy ez az egész történet
néha eltölt a borzalommal.
Ilyenkor hajnalban,
mikor a nyárba ébredsz,
és a város kietlenül csendes,
félálomban elképzelem:
milyen lesz, ha elfelejtesz.
Hogy a sok beszéd a reggeli
ürességben, hogy a tekinteted
a délutánok kimértségében,
hogy a konyhapult és az ágy között,
hogy így lesz borzalom a vágy mögött,
hogy a kietlenül csendes éjszakában,
hogy a merevedésben, a készakarvában.
Amikor hajnalban a nyárba ébredsz
és a szívüregek tele vannak izgalommal,
milyen lesz, ha elfelejtesz a konyhapult
és az ágy között, milyen lesz, ha egyszer csak
minden tele lesz a borzalommal.
Hogy ez az egész történet tele
lesz az élettel, mint a kietlenül
csendes éjszakában, a félálomban,
a reggelekben, a délutánban,
amikor hajnalban a készakarvában,
eszembe jut a fáradás mozdulatában,
amikor a hajnalban a vágy mögött,
a merevedésben, a tekintetben,
amikor hajnalban
a nyárba ébredsz,
a szívüregek kifáradnak,
amikor hajnalban
majd egyszer csak
elfelejtesz.
Nem gondoltam másra
csak a végtelennek tűnő bekötőútra.
Csak a városra, ami ismer, de nem tudom
a saját nyelvén szólítani. Egy partra. A hegyekre.
A pultosra, akivel órákat beszélünk hajnalban.
És csak arra, hogy a bekötőutak előtt,
hogy a reptéri kifutón, hogy az érkezés fényeiben,
hogy az első kimondott szóban,
hogy az utolsó napfelkeltében,
hogy ebben így egyben, az otthont
magunk mögött hagytuk.
Magunk mögött, mint reflexet
izmok az ismétlésében.
Mint a túlélés örömét egy fulladásban.
Mint a jóreggelt, a jóestét egy idegen nyelvben.
Mint a hullámzás hangjait a partban.
Mint a pultost, akivel órákig beszéltünk
hajnalban.
De nem tudok másra gondolni, csak a végtelen
bekötőutakra, csak a városra, a partra, a hegyekre.
Az otthon helyett az ittre.
Az érkezés fényeiben az első kimondott szóra.
Nem gondoltam másra,
csak a végtelen bekötőútra.
Csak az utolsó napfelkeltére.
De a reptéri hangosbemondók
a neveinket mondják
újra és újra.
Mégis. De így is.
Menni Montmarte. Lenni francia.
Kicsit. Lenni ecsetvonás.
Lenni keret. Vászon. Lenni Pablo.
Lenni ősi, de bárhol.
De nem leszek se festő,
se, aki téged, négyszer-ötször rajzol.
Mert én vagyok utoljára, én vagyok,
aki téged, tengeren, óceánon, hegyek tövében,
délspanyol ültetvényen át, halálodig hajszol.
Menni Montmartre. Lenni senki.
Lenni baszksapkában. Hinni merci.
Lenni a bateau. Lenni az ivre.
Lenni a Bateau-Lavoirban. Hinni így.
De nem leszek nagy mondat, mi
mellkasig hatol, se a mégse, se a megváltás,
inkább leszek pincér, és leszek neked kérés,
szótagok között a zaj, szólsz majd,
szólsz, ha ez is baj.
Menni Montmarte. Lenni francia.
Kicsit. Lenni ecsetvonás.
Lenni keret. Vászon.
Picassónak Pablo.
Lenni ősi, de bárhol.
Mégis, de így is.
Hiszen vagyok neked
a baszksapkában, a Párizsban, a Montmartre-ban, a Bateau-Lavoirban,
aki téged legyen négyszer-ötször, tengeren, óceánon át,
hegyek tövében, délspanyol ültetvényen át,
a lassú ecsetvonásban, négyszer, de talán ötször is rajzol.
Seul(e)
1.
Majd megtartom magamnak.
Majd megtartom egy olvadó kora-
délutánban a napnak a végét,
egy zajos estéből az alvásciklus
nagy részét. Aztán megtartom majd
magamnak a sóhajokat, és megtartom
majd abban is magamat.
Majd megtartom magamnak.
Mint egy belga kisvárosból
a vonatjegyet. Mint pincér
a boldog részegeket. Mint
az egyszerű elszólásokban
a kéréseket.
2.
Majd megtartom magamnak.
Majd nem emlékszem.
Majd nem megy.
Majd az leszek, akinek felejtenie kell.
Az leszek, akik a koradélutánba ébrednek csak bele,
az leszek, akiket nem érdekel egy napnak a vége,
az, akik nem beszélnek még este sem,
az leszek, akik álmaikban riadnak fel,
az, akik képeslapot írnak,
az leszek, akik egész egyszerűen csak
nem isznak,
egyszer az leszek, az,
akik sohasem hazudnak.
3.
A következő vonat délben indul,
de a jegyen csak annyi áll: seul.
Megtartom majd magamnak
egész egyszerűen:
a sóhajodat.
