- Fábián Krisztina: Lepke

Késve érkezett, megállt az ajtóban, onnan
kezdte, Emma nénivel, éppen történelem-
óra volt, még láttuk, ahogy egy sárga lepke
berepült az ablakon, Barbarával viccesnek
tartottuk, kuncogtunk, hiszen
egyikünk se szereti a törit, én Emma nénit se, ahogy
elvágódott a tanári asztalnál, nem volt idő
sajnálni, fel se fogtuk az egészet, ő meg újra
célzott és a következő lövések már az ablak melletti padsor
közé robbantak, Alex azonnal leesett
a székről,
a fegyver a tanári asztalnál
tűnt fel újra, akkor Ben az első padból ki akart
szaladni, de lassú volt, még
elkaptam a rémületet a szemében, ott halt meg
a küszöbön, újabb durranás, Barbarával magunk
elé rántottuk az asztalunkat, igyekeztem egyszerre
a padlóhoz és a szekrény oldalához
tapadni, vajon mennyi esélye van egy múlttal
teli vitrinnek a fegyvertölténnyel szemben,
sírtunk, a közelemben Emil is, mások nyüszítve
könyörögtek az életükért, csak Barbara
volt láthatatlan, legalábbis azt hitte, hangtalan
kucorgott, térdeit homlokához húzta, szemeit összeszorította,
tenyere füléhez ragadt, nem tudtam, képes lesz-e
levenni valaha, éreztem a dermesztő halál
lépteit, fölénk tornyosult, majd visszafordult,
aztán hirtelen csak a csönd, majd a jajveszékelés maradt
a teremben, a lövések a folyosón folytatódtak, mintha
túl hangosan szólna a tévé a másik szobából, továbbra
se mozdultunk, a rám szikkadt rettegés a padlón tartott, aztán
páncélos rendőrök jöttek, de már későn, mert
a dörrenések beépültek a személyiségünkbe, később
a szülők eltemettették gyermekeiket, az élők
önmagukat temették el, nekik
pszichológus próbált segíteni, azóta évek
vánszorogtak el nélkülünk,
ha mellettem esik le egy könyv
vagy kiabálást hallok, kavicsként
szóródok szét.