Gyerekkorunkban Köbölkúton minden nagy vizet (a nagyobb esők után az utca közepén éktelenkedő tócsát is) Dunának (vagy talán inkább: dunának) mondtuk. „Nízd má, mekkora duna!” – kiáltottunk föl a kacsaúsztatónál nagyobb vízfelület láttán. (Jóval később tudtam csak meg, hogy az ukránok körében is ismert ez a hasonlat, holott országukat épp csak érinti a folyó.) Bár szülőfalum nem közvetlen Duna-parti település, életemet mégis végigkíséri a nagy folyam. Szüleinkkel gyakran jártunk nyaranta a Dunához fürdeni, majd később, öt esztendeig a Duna egyik partján (Budán) laktam és a másikon (Pesten) jártam egyetemre. Aztán több részletben is éltem Komáromban, ebben az ál-Duna-parti városban. Közben és később a jó sorsom úgy hozta, hogy néhányszor eljuthattam a Duna „forrásához” Donaueschingenbe, illetve Ulmban, Regensburgban, Passauban és Iloknál, Újvidéken is üldögélhettem naphosszat a rakodópart alsó kövén.
Ez nyilván szakmai ártalom, de a Duna elsősorban nem mint természeti jelenség fog meg. Sokkal inkább mint szimbólum: valóban népeket, kultúrákat köt össze, közvetít közöttük, s ez nem frázis! Valamit ebből érzett meg a maga zsenialitásával József Attila is. Ha a Dunánál járok, általában ez az összekötő kapocs szerep késztet tűnődésre.
***
Freiburgból Münchenbe jövet Donaueschingenben, a „Duna-forrásnál” álltam meg. A „forrás” lényegében méltó a számunkra ismert folyamhoz, hiszen egy mesterségesen (!) kiépített, 4–5 méter átmérőjű, kútszerű produktumról van szó, amiben a kristálytiszta víz jól láthatóan a homokból bugyog föl, majd egy túlfolyón ismét távozik – a föld alá. Szóval nem egy cérnavékony erecske (vagy a közmondásszerű, Claudio Magris által terjesztett csöpögő vízcsap), hanem mindjárt egy terebélyes, látványos forrás... Ahogy az ismertető tábla szövegéből kiderül, a Duna valójában két kilométerrel távolabb ered, illetve pontosabban: két patak (a Brigach és a Breg) összefolyásából keletkezik, s amíg e patakok forrásainak közelében elterülő települések lakói azon versengtek, hogy tulajdonképpen melyik is az igazi Duna-forrás, addig a leleményes donaueschingeniek (nevető harmadikként) a föld alá vezették, majd a gyönyörű barokk hercegi kastély parkjában ismét előfakasztották, s megalkották a maguk – mára közismerten egyetlen – Duna-forrását.
A forrás közelében meredező sziklafalon néhány emléktábla: az egyik, 1992-ben állított azt hirdeti, hogy „Románia Európa ezeresztendős őre az Al-Dunánál”. Ezt a táblát két magyar veszi közre: az 1994-ben állított váci (Vác Donaueschingen testvérvárosa) egy József Attila-idézettel, míg az 1996-ban, a Magyarok Világszövetsége által kihelyezett azt adja tudtunkra, hogy „A Duna a természet egyik remekműve. Nekünk magyaroknak 1100 év óta mindennapi vendégünk. Isten áldja meg a helyet, ahol ered”. Ez az izzadtságszagú erőlködés (eredjen bárhonnan), amely az Európához való tartozás minél nagyobb időbeli távlatait lenne hivatott bizonygatni, már-már szánalomra méltó. Hiszen Európához nem nyilatkozatok révén csatlakozhatunk (vagy tartozunk eleve), hanem hosszú évszázadok tetteivel. Ezek pedig vagy megvannak, vagy nincsenek...
***
Kirándulás Regensburgból (pontosabban: Leoprechtingből) Kellheimbe, ahonnan egy szép gyalogtúrával el lehet jutni a weltenburgi kolostorhoz, illetve a festői Duna-szoroshoz. A turistaút, amúgy „németesen”, szépen kijelölve, bizonyos szakaszokban pihenésre alkalmas padok, eső elől menedéket nyújtó enyhelyek, szemétkosarak. No és rengeteg turista, akik zömében németek. Jut eszembe, hogy akármelyik némettel beszélget az ember (ne általánosítsunk, még ha ingerlő módon kínálja is magát, Walterék – nem, ez így pontos: Ursula és Walter – talán a kivételek, mivel ők nagyjából ismerik a mi helyzetünket), szóval németekkel beszélgetve azonnal oda lyukadunk ki, hogy bizony Németországban sem fenékig tejfel az élet, itt is óriási gazdasági problémák vannak, nem jó megoldás ez „a vad kapitalizmus”. Nos ezzel szemben Olaszországban, Magyarországon, de nálunk Komáromban is csupa német turistát látni, miközben magyart, horribile dictu szlovákot, alig. Hol látni nálunk hosszú tömött sorokban kígyózó szlovák turistákat, akár a leghíresebb szlovák üdülőhelyeken is? Kifejez ez valamit a népek mentalitásából (hiszen a csehek mindig is „turista-nép” voltak, ha egy kis pénzt összespóroltak, már útnak is eredek, szemben az inkább kuporgató, otthon ülő magyarokkal, szlovákokkal), de jelzi a gazdasági helyzetet is. Persze vannak gazdasági problémák Németországban, de hát minden relatív. Mi is jobban állunk, mint a szomáliaiak...
1999-ben pünkösdkor ezt a térséget pusztította a leginkább az árvíz. A weltenburgi templomban fotók arról, hogy milyen magasan állt a víz a kolostorudvarban, illetve a földszinti helyiségekben, a televízióban légi-felvételek a víz borította térségről. Mára nyoma sincs a pusztításnak. Jól meg van itt szervezve a civil szféra, amely erőteljesen kivette a részét mind a mentésből, mind az újraépítésből.
***
Szép séta az esti Regensburgban. Egy történetet hallottam arról, hogy amikor a kőhidat meg a dómot építették, a két építőmester fogadást kötött, ki készül el korábban. Miután a híd építőmestere látta, hogy a dóm munkálatai jobban állnak, szerződést kötött az ördöggel, aki annak fejében, hogy segít a híd felépítésénél, a hídon átkelő első három lelkét kérte. A híd valóban korábban készült el, ami miatt a dóm építőmestere levetette magát a félig kész templom tetejéről (az egyik vízköpőn állítólag meg is van formálva az alakja). A híd építőmestere meg azzal az ősi furfanggal járt túl az ördög eszén, hogy a hídon először egy kutyát, majd egy tyúkot és kakast küldött át. A hídon látható kőszobor az építőmestert ábrázolja, amint éppen a dóm munkálatainak a stádiumát szemléli. A történet vándormonda és ha jól emlékszem Hamburggal kapcsolatban olvastam hasonlót. Összefüggésben van továbbá az építőáldozat hiedelemkörével, így a mi Kőműves Kelemen-balladánkkal is. Európában semmi sem páratlan...
***
Thomas Schippers hívta föl rá a figyelmemet 2000-ben: érdekes módon Komárom, annak ellenére, hogy évszázadokon keresztül a folyók határozták meg életét, egy „víztől elfordult város”. Nincs ugyanis sem a Duna- sem a Vág-Duna-parton egy korzó, ahová a komáromiak (no meg a turisták) szép nyári estéken kimehetnének sétálni. Jószerével alig lehet hozzáférni a város területén a Dunához...
***
Didergős budapesti, Duna-parti hajnal. A metrón gyűrött képű, senkiarcú utasok. A Nyugatiban kétes egzisztenciák imbolyognak. Csípős hideg. Forró kávé. ÉS. Ennek az egésznek legalább olyan hiteles a varázsa, mint a legelőre vonuló gulya hajnali kolomphangja egy kis hegyi faluban.
***
A napsütés is, Passau is gyönyörű. A Dunán óriási hajók vesztegelnek. Akkorák, amekkorákat Komáromban legfeljebb a hajógyárban látni, amíg el nem készülnek, s le nem úsznak a Fekete-tengerre. Itt sokkal keskenyebb a Duna (olyan Vágnyi lehet), nálunk meg, ahol minden adott a hajózásra, egyszerűen nincs kihasználva a nagy vízfelület, a lehetőség.
***
Egyik este, Nepomuki Szent János ünnepének előestéjén Passauban, a Duna-parton, a szent szobránál ünnepi istentisztelet. Szegény János, mint tudjuk, politikai gyilkosság áldozata lett, aztán a holtteste megtalálása, majd sírjának későbbi felnyitása körüli csodák, no meg persze az ebből fakadó népi mozgalom, szentté tette. Viszont erre is csak akkor kerülhetett sor, amikor a Habsburg-ház politikai érdekei, no meg a római katolikus egyház ellenreformációs törekvései ezt politikailag időszerűnek találták. Szobrai már százával álltak Közép-Európa hídjainál, amikorra szentté avatására, 1729-ben Róma is rábólintott. Mára, úgy tűnik, több ezer (ha nem tízezer!) szobra Európa-szerte kedves, politikamentes színfoltja a tájnak. A „hallgatag szent” ott van a vízpartokon, hidaknál, faluszélen, s fogadja az arra haladók köszöntését. Azt hittem, végleg hátat fordított a politikának – annak a politikának, amelynek voltaképpen nem is volt részese, csak elszenvedője. Aznap este kiderült, hogy nem. Az ünnepséget, immár harmincadik alkalommal az Ackermann társaság szervezte, amelyet a Cseh- és Morvaországból, valamint Sziléziából származó, a második világháború után Bajorországba telepített (nem, pontosabb az elüldözött) németek alapítottak 1946-ban, s feladatának a közép-európai történelem vitás kérdéseinek a tisztázását, a németek, csehek, szlovákok megbékélését tartja. Mivel Nepomuki Jánost a német nyelvterületen hídszentként (nem hídemberként!), „Brückenheiliger”-ként tisztelik, legyen ő ilyen értelemben is híd, összekötő kapocs Közép-Európai népei között – hangzott az esti felhívás. Szép eszme, kétségtelen. A vallási ceremónia közepette engem mégis zavart az egész politikai felhangja... A „ősi cseh szokás” szerint a Dunán leúsztatott több száz pislákoló mécses fenséges látványa kissé feledtette aztán a politikától megkeseredett szájízemet...
***
A Posonium-díj átadását követő fogadáson, miután megtudta, hogy onnan egyenesen Passauba utazom, mesélte el Szabó Rezső a következő, gyerekkori emlékét. Kolozsnémán, gyerekfejjel azt tervezgették, hogy el kéne menni néhányuknak a Duna forrásához és ráülni arra. Ettől kiapadna a Duna és az otthon maradottak könnyedén összeszedhetnék a száraz mederben vergődő halakat. Mondtam neki, ha korábban szól, néhány hete „ráülhettem” volna a forrásra Donaueschingenben – bár sokat nem segített volna. Többek között azért, mert az a forrás nem az a forrás.
***
A Dunánál. Néprajzszakos egyetemi hallgatókat vezettem végig a városon és Passau magyar vonatkozásait mutogattam, magyaráztam nekik. Az egész séta az Oberhausmuseumban végződött, ahol a Bajorország-Magyarország 1000 éve kiállítást néztük meg együtt. Mintha megértették volna, hogy a magyarok nem (de legalábbis nem csak!) a gulyás, a paprika, a cigányzene népe, hanem valami más. Talán több… Most, hogy lecsorogtam a hegyről, a rakodópart alsó kövén ülve nézem a Dunát. Zavaros, bölcs és nagy? Még zavarosnak sem mondható kifejezetten, s inkább karcsún ifjú virgonc mint bölcs és nagy. József Attilának itt vajon eszébe jutottak volna-e a klasszikussá vált sorok? Lehet, de biztosan nem úgy, ahogy azok a pesti rakparton tolultak tolla hegyére. Itt még nem biztos, hogy a Duna hullámairól a múlt, jelen, jövendő jut az ember eszébe. Illetve igen, de más összefüggésekben. Az imént ismét megnézett kiállítástól nyilván nem függetlenül, számomra itt a Duna mint összekötőkapocs fontos. A múltban, jelenben és nyilván a jövendőben is összeköt. Népeket, tájakat, országokat kapcsol össze. Már a rómaiak idejében a hátán szállították a sót, és évszázadokon keresztül hajókon hozták a Kárpát-medencébe a Passau környékén kitermelt grafitot... Amikor a nyolcvanas évek derekán Érsekújvár határában egy kora-középkori település maradványait tártuk fel, nem is gondoltam, hogy a kutatóárokból előkerült vastag grafitos edénytöredékek valahonnan innen, Passau környékéről származnak. S hogy egyszer még itt, a grafitbányák közelében üldögélek majd, azt meg pláne nem… No, de ezen kívül erre vontatták a komáromi szekeres gazdák a súlyos, gabonával megtöltött hajóikat, sok esetben egészen Ulmig. Erre, a Duna mentén terelték a hajcsárok a szürke magyar marhát, egészen Nürnbergig. A török után a Dunán csorogtak le kis sajkáikon a német telepesek, hogy újranépesítsék a kihalt Alföldet, Bánátot. S hozták magukkal kultúrájukat is, aminek egy része azóta észrevétlenül a magyar kultúra része is lett. És folytathatnám…
***
A Duna és az Inn összefolyása által közrezárt földnyelv csúcsán ülök Passauban, s azt figyelem, hogy az Inn tejszerű vize miként keveredik a Duna sötétszürke habjaival. Korábban már a Mariahilf kegyhely dombjáról letekintve láthattam, hogy a Duna amúgy is sötét sávja a balról beletorkolló Ilz szinte szurokfekete vizétől még jobban elsötétül, hogy aztán az Inn Alpokból alásiető meszes, fehér habjai az előbbinél is világosabbá mossák. Innen lentről jól megfigyelhető, hogy az összefolyás pillanatában még szinte borotvaéles a határ a két folyó vize között, majd fokozatosan elmosódva békésen felszívódik. S vele együtt eltűnik az Inn korábbi fehérsége éppúgy, mint a Duna sötétsége. S vajon a továbbiakban miért Dunának hívjuk a folyót; miért nem Inn-nek, hiszen ez utóbbi szélesebben hömpölygő habokkal járul hozzá a közöshöz, mint a „jó öreg Duna”?
Ha mondjuk Komáromnál elemezgetni próbálnánk (s valaminő vegyi eljárás ezt ma már talán lehetővé is tenné), hogy valójában a Duna mely cseppjei „valódi”, „eredeti” Duna-cseppek, akkor végül eljutnánk a Fekete-erdő azon rosszul záró vízcsapjához, ahol – rossz nyelvek szerint – a Duna ered. A többi, a jelentős többség az Isar, az Inn, az Enns, a Morva, a Rába és még ki tudja hány patakocska, erecske vize. És mégis Duna a Duna.
Ugyanígy a magyar népi kultúra egyes összetevő elemeit vizsgálva rá kell(ene) jönnünk, hogy zömük német (germán?), szláv stb. eredetű, s alig van benne olyan, ami biztosan, eredendően „magyar”. Az egész népi kultúra pedig mégis – magyar. Illetve, biztos, hogy az? Nem csak a mi (a „mi” alatt a közvélekedést és a kutatók véleményét egyaránt értve), szóval nem csak a mi előítéleteink, minden objektív alapot nélkülöző belső meggyőződésünk teszi azzá? Mert ugyanúgy, ahogy a Duna helyett Inn is lehetne a „vén folyam-róka” neve, mert hiszen csak a hagyomány hívatja velünk Dunának (tudom, tudom, nem csak az, de a tudományos magyarázattól most nagyvonalúan hadd tekintsek el); ugyanúgy nem biztos, hogy – a nyelvet leszámítva – joggal nevezzük-e a magyar népi kultúrát magyarnak. Itt persze nem arról van szó, hogy ilyen alapon szlávnak (amint azt Róheim Géza meg is tette!), esetleg németnek is mondhatnánk (ugyanis mindenféle nemzeti beskatulyázás félrevihet!), hanem arról, hogy objektíve nem helyesebb-e inkább egy közép-európai, vagy kelet-közép-európai, esetleg Kárpát-medencei népi kultúráról (kultúrkörről?) beszélni? Esetleg kisebb régiók, szubrégiók regionális kultúráiról (szubkultúráiról?), amelyek szervesen kapcsolódnak egy nagyobb egészbe?
***
Ha nem láttad még álmában a várost, vagy akkor, amikor éppen ébredezik, illetve mediterráneum-szerű éjszakai forgatagában, ha nem bámultad meg a Mariahilfet szikrázó napsütésben és zuhogó esőben vagy esti kivilágításban, ha nem másztál föl izzadva-lihegve a szent lépcsőn, hogy onnan, fentről csodáljad meg a Duna és az Inn megkapó egyesülését, ha nem tudod, hogy a legszebb kilátás a városra az Oberhaus női WC-jéből nyílik, ha nem álltál az Ortspitzén zuhogó esőben és a felkelő nap fényében, ha nem élted meg a várost ködben és hóesésben, ha nem borzongatott meg az amúgy szelíd Duna haragos habjainak látványa, amint már-már a Dóm lábát nyaldossák, ha nem szörnyedtél el az Inn vizével borított játszótér láttán, ahol tegnap még vidám gyerekek hancúroztak, ha nem mosolygott rád a szomorú arcú, csúnyácska pincérlány az Innsteg teraszán, ha nem derültél az órák hosszat kergetődző vadkacsapárt szemlélve az Inn-parti sétány egy padján bámészkodva, ha nem lepődtél meg a Duna-parti görög vendéglőben ülve a rozoga Zemplín nevű teherhajó méltóságteljes vonulásán fölfelé a folyón, ha nem sodródtál még az őrület határára a Maidult levegőtlen forgatagában, ha nem hallottad hogyan énekli a tömeg egy emberként az olasz vendégművészekkel a Residenzplatzon a Verdi-áriákat, ha nem tébláboltál a bolhapiacokon és a modern bevásárlóközpontokban, ha nem tudod, hogy az aluljárók graffitijei és az Innstadt Mariahilf-falképei egyaránt szépek, akkor ne mondjad erre a városra, hogy gyönyörű. Persze, turistaszemmel szép, mint minden német város, s hiába tudod, hogy a Dómban található a világ legnagyobb templomi orgonája (ha még nem hallottad földbedöngölő, egyszersmind égnek-emelő hangját), hogy hol van eltemetve Boldog Gizella, s tudhatsz egyet s mást Mariahilfről is, de a város lelke csak itt élve ismerhető és szerethető meg. Passauról beszélek, de alighanem minden városra, minden helyre érvényes ez...
