mutatóujjal adom a gázt
ahogy meghúzom a ravaszt megindul velem a deszka
jóindulatúan duruzsol
göndörödve tolja alattam a vizet
hason fekszem
adagolom a sebességem a naplemente felé
ez az irány tűnik a legstabilabbnak
valami kell, hogy ráálljak
nyúzom az üvöltő deszkát
míg a hullámok ütlegelni nem kezdenek
térdre ugrani már megy
magától helyükre kerülnek lábaim
csak az az utolsó mozdulat, míg a kapaszkodót elengedem
nehéz anélkül hogy a gázra ne rántsak
és szaltóznék hanyatt a meleg Balatonba
nem adom fel
már ketten körözünk az acélszürke tavon
felhőbe fulladt az alkonyat
nem nézlek, koncentrálok
mégis érzem merre jársz
mikor kiegyenesedem
a szél végre az arcomba csap
kinyílnak a távlatok
mellém érsz mosolygunk egymásra
kemény esőcseppek szurkálnak
csillagok sebessége tágul ereimben
míg fényesen meghasad az aranyat sikoltó nap
életre kel a pillanat
ismeretlen tereket száguldunk be
végigszántva új világokat
így szeretnék utazni a naprendszerek között
hullámok ritmusára tárva a létezés erejét
fényévek messzeségéből
egy pillanat alatt visszatérni a partra hozzátok