Augusztus 5-én pontosan 49 éve volt, hogy Belaruszban (akkor még Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság) élek. Ebből kerek 30 éve egyfolytában az az alak vezeti az országot, akit annak idején tényleg megválasztott a félrevezetett belarusz nép – ezt azzal együtt is állítom, hogy az 1994-es választás első fordulóját, mint kiderült, elcsalták. Azóta több valódi választás errefelé nem volt, mára az illető már simán csak bitorolja a titulusát, de mit tegyünk, ha a teljes hatalom, de alapjában véve maga a – tökéletesen megfélemlített – nép is engedelmeskedik. Mert a kilencvenes évek elején „Rámosolyodott Belaruszra a demokrácia. És visszafordult.” (Vaszil Bikau. Lityeraturnaja Gazeta, 1994. június 22. A szerzőt, aki az egyik legismertebb/legelismertebb belarusz író, sajnos a magyar olvasóközönség főleg oroszosan, Bikovnak ismeri.)
Az említett illető a kezdetektől próbálkozott a hintapolitika különböző változataival, de ez a hinta – a Nagy Testvérrel való állandó összetűzések ellenére – mindig inkább kelet felé lengett ki, mint „a” Nyugat irányába. Ebből egy fokozódó, szándékos elszigetelődés lett, ami szerencsé(m)re nem lett olyan hermetikus, mint Enver Hodzsa Albániájában, de azért az életünket rendesen megkeserítette. Körülbelül húsz éve jelentette ki egy sajtókonferencián, hogy ő bizony nem fogja népét a civilizált világ nyomában vezetni (sic!). És valóban: szépen haladunk – az ellenkező irányban.
A légiközlekedést az EU 2021-ben tiltotta be Belaruszból, -ba és fölött, miután egy Görögországból a területünk fölött, menetrend szerint Litvániába tartó gépet a pilóták megtévesztésével (hamis riadóztatásával, mondhatni erőszakkal) Minszkben leszállásra kényszerítettek. Azóta Európából ide, a kontinens egyes mérések szerinti „földrajzi középpontjába” repülővel a legegyszerűbben isztambuli átszállással lehet eljutni, de mivel a külföldi légitársaságok minden kapcsolatot megszakítottak itteni kollégáikkal, így külön-külön, egymástól függetlenül kell megvásárolni a két jegyet – következésképp a „csatlakozás” lekésése, ami igen gyakori, az utas felelőssége.
Az EU országok felé a vasúti közlekedés – immár véglegesnek tűnő – teljes megszüntetésére a Covid teremtett remek indokot, de muszáj elmondani, hogy a nyugati irányban közlekedő vonatok számát már a korábbi évek során töredékére csökkentette a belarusz (és az orosz) fél – a partnerországok beleegyezésével és támogatásával. A személyvonatokét. A vasúti áruszállítás épp ellenkezőleg: él s virul, egyre csak fejlődik. Business as usual: Európának szüksége van még a belarusz szállításokra is, nem beszélve az Oroszországból és a földrajzi értelemben mögötte lévő országokból származó árukról. Ukrajna felé a határt a háború zárta le. Oroszországgal nincsen határ – formailag úgynevezett „államszövetségben” vagyunk.
A közúti határátkelők egyenként történő lezárását Belarusz kezdte sok évvel ezelőtt, de a határos EU-tagállamok felkarolták ezt a „haladó hagyományt”: mára az 1250 kilométeres, az EU-val közös határszakaszon összesen 4 határátkelő maradt nyitva – pontosan annyi, hogy a kamionforgalom, ha lassítva is (sosem volt gyors!) biztosítva legyen. Ami a lassítást illeti: ezt a vasúti teherforgalom fejlesztése jórészt kompenzálja. Business as usual. Az utazni kívánó magánszemélyek pedig maradjanak csak otthon!
Ja, és pénzt se próbáljanak meg átutalni, se az országból, se az országba. Úgysem fog sikerülni, ha nyugat felé vagy onnan kísérlik meg. Magánembereknek biztos nem, magáncégeknek talán – ha elég ügyesek. Hacsak nem a fent említett államközi kereskedelemről van szó – business as usual: az üzletelés a szankcionált Belarusszal (is) zavartalanul folyik.
Pláne most, hogy a rezsim szabadon engedett 19 (azaz tizenkilenc) politikai foglyot, amiért dicséretet kapott „A” Nyugattól. Az pedig, hogy még maradt hatezer, remek dolog, hiszen ebben a tempóban ez mennyi dicséretre szolgáltathat majd még apropót.
Ma már gyakorlatilag kizárt, hogy haza tudjak jutni Magyarországra, ennek pedig korántsem csak a korom és a kórom (pontosabban a kórjaim) az oka.
A mozgáskorlátozó intézkedések egy jelentős részének a világjárvány volt az indoka, akár a határ innenső, akár a túlsó oldalán hozták ezeket. De már akkor is tud(hat)tuk, hogy a valós okuk politikai volt, ami felől azzal nyerhetett a világ bizonyságot, hogy ezek közül mindmáig egyet sem oldottak fel, inkább csak szigorítottak rajtuk. Illetve még továbbiakat hoztak – ezeket már csak Lengyelország, illetve az EU részéről. Ha igaz a hír (hivatalos közlés volt), többé nem engednek be a három L-betűs, EU-tag, határos országba (Lengyelország, Litvánia és Lettország) belarusz rendszámú személyautókat. Marad az autóbusz vagy a menetrend szerint közlekedő mikrobusz. Még a menetrendszerinti buszokat is immár gyakran 24 óránál is tovább várakoztatják a határon: kifelé a lengyelek, befelé mindkét oldalon.
Én magyar, csak magyar állampolgár vagyok. Ez egy cseppet sem segít. ’93-tól különböző, úgynevezett própuszkokat vásároltam mindig magamnak, ezekkel, akár öt, akár nyolc vagy húsz-negyven óra volt a normál sor, nekem „csupán” kettő-négy órába tellett a határátlépés (csak Belaruszból kifelé). Kb. tíz éve már kevesebbet járok át a határon, ezek az igazolványok ugyanakkor sokkal drágábbak lettek (egy évre minimum 500 dollár) – leszoktam róluk. Aztán pár éve pedig meg is szüntették ezt a lehetőséget.
Őszintén kíváncsi vagyok, hogyan fogják megkerülni ezeket az akadályokat a magyar „Nemzeti Kártya” itteni várományosai. Lehet, hogy ez lesz a dolog próbája? Tudniillik aki a jelen körülmények között a friss, hosszútávú magyarországi tartózkodás (és a vele járó, félévenként legfeljebb 90 napos, egyéb schengeni országokba történő utazás) lehetőségét biztosító – mert bizony erről van szó – nem schengeni vízummal emberi idő alatt tud átkelni Belarusz külső határain, az talán nem is Paksra készül mint munkavállaló.
Írásom „főhőse” egy közismert kollégájának gyűlöletkeltő szavajárásával: ott „Brüsszelben” senki sem lát, senki sem tud végiggondolni valamit?
Érteni vélem a gondolatmenetet: a diktátort magának a népnek kell helyére tennie/elkergetnie (a nem kívánt törlendő), mi pedig – „Európa” – ebben erőnk mértékében segítünk:
1) szankcióinkkal igyekszünk a belarusz népet, amennyire csak lehet, magunk ellen fordítani,
2) közben a kereskedelmi kapcsolatokat a rezsimmel ápoljuk, fejlesztjük, tehát anyagilag támogatjuk az államot – bizonyos szankciókat nem hozunk meg, másokat pedig megkerülünk. (Itt van egy szépségflastrom: a leginkább exponált politikai gonosztevőket kitiltjuk az országainkból, ez aligha fáj nagyon nekik: maguktól sem nagyon járnak mihozzánk.)
3) türelmesen várjuk, hogy mikor indul meg a következő fegyvertelen felkelés a rezsim ellen, ezt semmilyen formában nem támogatjuk. Nem is tehetnénk tiszta lelkiismerettel, hiszen pl. az állam különleges rendőrségi alakulatait mi képeztük ki (elsősorban Németországban), és a felszerelésüket is mi adtuk el Belarusznak (bizony, ez már a szankciós időkben történt, ill. folytatódott). Sok sikert kívánunk a leendő felkeléshez: van még elég hely a belarusz börtönökben, munkatáborokban és a temetőkben.
Változatlanul ilyen a konstruktív európai hozzáállás a belarusz problémához, a ’21 tavaszán mesterségesen kirobbantott migrációs válság ellenére, amikor Belarusz szervezetten hozta be az ázsiai és afrikai menekülőket az országba (nem ingyen! a cári család néhány tagja ezen is jól megszedte magát, gondolom, mások is, akik elég közel vannak a fazékhoz). Itt a legaktívabbak számára tanfolyamot szerveztek (elsősorban a határőrség bázisán) arról, hogyan lehet a leghatékonyabban átjutni a zöldhatáron, elsősorban Lengyelország, másodsorban Litvánia felé. A lengyel kerítésépítés megvolt, a krízis némileg alább is hagyott, de az idei nyárelőn új erőre kapott.
Sebaj, fő a béke, sőt: szent a béke a szavakban gyűlölt rezsimmel, viszont az alattvalóit, a belarusz embereket, akik amúgy is szenvedhetnek eleget az államuktól, nos, őket hatékonyan szankcionáljuk.
Így néz ez ki – belülről.
A szerző műfordító.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.