Szálfaegyenesen ül az ágy szélén, csak a derekát fájlalja. Ha lefekszik, szúr, ha pedig fölkel, akkor nyom. Pedig igyekszik sokat sétálni, és keveset heverni az ágyon, főleg most, ebben a szikrázó napsütésben, amikor nemcsak a ház és a fák sziluettjét látja erősebben, de akár még a szomszédban lakók járását, mozgását is felismeri. Azt már nem tudná megmondani, milyen színű ruhát viselnek, pláne azt nem, hogy mosolyognak épp, vagy rosszkedvűek.
Fokozatosan romlott el a szeme, talán még negyven éves sem volt, már túlesett az első szürke-hályog műtéten a bal szemén, majd követte másik tizenegy itt, a jobbon meg tíz. Mostanára, közel a hetvenhez, csak homályos foltokban látja a világot. Nem is boldogul már egyedül, segítségre szorul, de azért nem adja könnyen az önállóságát, amit tud, megcsinál. Az ebédet, vacsorát ugyan elé rakják, de a tányérokat és a poharakat már maga mosogatja el, jó forró vízben, sokáig folyatva. Sosem lehet abban biztos, nem hagyott-e itt-ott rászáradt maradékokat, így inkább tucatszor elsikálja, „mókul” vele, ahogyan azt távoli, somogyi tájakon mondanák odaszakadt ismerősei. Ő maga északon nőtt fel, egy itteni bányászfaluban, a Balaton környékére nemigen jutott el. Nem látta a magyar tengert, hát még az igaziakból valamelyiket! Bár, helyesbít, nem igaz, hogy sosem volt a Balatonnál, egyszer a férjével elutaztak egészen Balatonfőkajárig, csak hát márciusra esett a túra, olyankor az ember nem fürdeni megy arrafelé. Ők is csak a rokonokat látogatták meg, reggel mentek vonattal, este vissza is érkeztek, a tónak így csak a közelébe kerültek.
– Ej, ha megadná a fennebbvaló, hogy újra láthatnék, az lenne csak az igazi! – mondja, miközben egy terítőt morzsolgat a kezében. Virágmintáit annak idején még ő hímezte, most is tudja követni a mutatóujjával a tulipánok, búzavirágok, százszorszépek vonalát.
De amit a legjobban sajnál, hogy nem láthatja Zámbó Jimmyt. Pedig annak idején még a magazinokból is kivágta a képeit, bármilyen hír megjelent a „királyról”, az őt nem kerülte el. Szép kis album kerekedett az így beragasztott fotókból, cikkekből, kevés ilyen gyűjtemény lehet ma az országban. Ha megint jó lenne a szeme, sóhajtott, akkor nem kellene elképzelnie a loboncos fürtöket, az égszínkéken világító szemet, és igen, azt a csálé orrot sem, ami oly’ egyedivé tette ezt a számára kedves arcot, mert ott lenne előtte a fotókon, és láthatná.
Halkan énekelni kezd. „Egyszer megjavulok én, jó leszek majd, és visszatérek hozzád újra. Egyszer megjavulok én, jó leszek majd, és a hosszú út majd véget ér.” Azt, hogy véget ér, szépen elnyújtja és hosszan kipörgeti a szó végi „r” hangot is rekedtes hangján. Szeme, amelynek nem látni a bogarát, csak valami sejtelmes tejfehérséget, a távolba mered, fel a fellegekbe, ahol királyát sejti, ott, abban a mennyei királyságban.