A tudás hatalom – osztotta meg egyeduralkodói szerepkörét a párt. Amit megtanulsz, azt nem veheti el tőled senki – sulykolták a szüleink. Tanulni, tanulni, tanulni! – jött az elvtársaktól a diktátum keletről, és mi tanultunk is, lehetőleg jól, mert tudtuk, hogy a kisdobos szorgalmasan tanul és segíti társait, az úttörő pedig szüntelenül fejleszti tudását – hiszen ezzel szolgálják a nép köztársaságát. A hetvenes, nyolcvanas évek gyermekeiként elsődleges kötelességünk, de jogunk is volt a tanulás. És mi meg is tettünk minden tőlünk telhetőt, a felnőttek pedig hozzátették mindazt, ami ahhoz kellett, hogy a gyerekeik jobbá válhassanak és többre vihessék náluk. Aki jól tanult, annak egyenes út vezetett a gimnáziumba, onnan az egyetemre. Ám annak is megteremtették a lehetőséget a továbbtanulásra, aki az elméleti tudáshalmozás helyett inkább a két ügyes kezével akarta megteremteni magának a biztos egzisztenciát.
Mindkét esküszöveg tartalmazott egy közös kitételt, ami roppant fontos volt akkoriban, és a számon is kérték rajtunk: A kisdobos/úttörő szereti és tiszteli (szülein kívül, azokkal szinte egyenrangún) a tanítóit. Tudni illik, a szemünkben – és a szüleinkében is – ők voltak a birtokosai annak a hatalomnak, ami a tudásban nyilvánult meg. Aki tanult volt, annak tisztelete volt minden közösségben, falun megsüvegelték, a városban kalapot emeltek előtte. Nemcsak a pedagógusnak, hanem a legvágyottabb hivatások képviselőinek, az orvosnak, mérnöknek, ügyvédnek, papnak, tehát mindenkinek, aki az élete nagy részét a tanulásra és a tudása fejlesztésére áldozta.
A tanítók szava szent volt, nemigen akartunk, de nem is lehetett velük vitába szállni, pláne nem gyerekként. Nem is igazán volt miért, az elismerésükre, a jó jegyekre hajtottunk inkább, a tanévzárón a könyvjutalmakkal elismerő és irigy szempárok össztüzében vonultunk vissza a helyünkre.
Többségünk még ma is őriz olyan jutalomkönyvet, aminek elmosódott dedikálását olvasva büszkén kihúzza magát és titkon elmorzsolva egy könnycseppet a szemében, hálásan emlékszik vissza a gyöngybetűs sorok írójára, a tanítójára.
