Futótűzként terjedt a hír a városban, hogy a Kovács-család disszidált. Az 1970-es évek végét írtuk, és egy dél-magyarországi kisvárosban akkoriban ez szinte példátlan volt. A szülők mérnökök voltak, talán vízügyi területen dolgoztak, jómódúnak számítottak. A közelünkben laktak, szinte naponta találkoztam velük, öltözékük, viselkedésük elütött a szocialista kor színvonalától, noha az igényességet nem nevezhetem hivalkodásnak. A jólét ebben a korban nagyon is viszonylagos fogalom volt, mert egy lakótelepi kétszobás tanácsi bérlakásban éltek, amihez a helyi vízügyi igazgatóság segíthette hozzá őket. Az ilyen ingatlanok bérlőit városszerte irigyelték, mert jelképes összeget kellett fizetni lakásukért, miközben az ebből a körből kimaradóknak a siralmasan alacsony fizetések mellett kellett összerakni egy öröklakás árát. A pályák és vele a feltételek nem voltak azonosak. De hát mikor voltak azok?
Egyetlen fiúk, Gábor nem volt barátkozós fajta, noha ellenszenvesnek sem mondám. Nem pajtáskodott, nem csapódott azokhoz a lakótelepi gyerekcsapatokhoz, amelyek természetes módon verődtek össze, olyan közösséget képezve, amilyenek ma már elvétve találhatóak. A világ ebben a formában is változik.
„A Kovácsék disszidáltak” mondat szájról szájra járt a városban. Közhelyesen úgy fogalmazhatnék, döntésük mindenkit meglepett. Általános volt a vélemény, hogy tervükről egyfelől senki nem tudott, bár az ilyesmit nem volt szokás nagydobra verni. Másfelől a többség azért értette elmenetelüket, mert „idehaza mindenük megvolt”.
A Kádár-kor minimalista jólétet biztosító igényszintjéből és nézőpontjából nehéz lehetett megérteni, hogy léteznek Magyarországtól nagyon különböző világok. Ezt a szemléletet magyarázhatta, hogy kevesen jártak Nyugaton, így hozzávetőleges fogalmat sem alkothattak, mit jelent Bécsben, Münchenben, Hamburgban, de akár egy határ menti osztrák kisvárosban a jólét. Vele a munka- és a karrierlehetőség.
Az csupán a dolgok egyik fele volt, hogy a város nem értette Kovácsék disszidálását, a másik egy általuk alkalmazott furcsa megoldás volt. Nyitva hagyták lakásuk ajtaját, amit a szomszédok, rokonok, ismerősök, barátok, a gyerekek és a szerencsevadászok gyorsan észrevettek. Egyik lakótelepi haverom hozta a hír, hogy menjenek nyugodtan, bármit elvihetek – itt főleg a játékokra gondolt –, amihez hozzátette, hogy válogatni már csak abból lehet, ami maradt. A szabadrablás korábban megkezdődött, arról pedig sokan tudtak, hogy a zárkózott, magányos Gábornak párját ritkító matchbox gyűjteménye volt, mellette legói, ami talán másnak nem is volt a városban. Külföldi rokontól érkezhettek ezek a különlegességek, ami részben magyarázhatta, milyen külországbeli kapaszkodók tették lehetővé számukra az ország elhagyását.
Hosszan unszolásra elmentem Kovácsék lakásának ajtajáig, bent sokan tettek vettek, de az előszobába se tettem be a lábam. Magam sem tudom, gyáva voltam vagy becsületes, de ebben a hullarablásban nem akartam részt venni. Vajon mi lehet ma Kovácsékkal?