Amikor az egyszeri szülő eljut a Pedagógiai Szakszolgálathoz - nem a tanítónő küldte, saját maga kérte a vizsgálatot, mert az nem lehet, hogy talpraesett, szorgalmas kilencévese századszor is földhöz vágja a könyvet, amit nagyon el akar olvasni, de már az első mondatba minduntalan beletörik a nyelve, a tanítónő szerint minden rendben van vele, de a hangos olvasásra hármast ad, angolból minden szódolgozatra elégtelent, minden feleletre ötöst, végre megkapja a diagnózist, a betűkódot, most már értő kezekben lesz, előírnak neki iskolai fejlesztő foglalkozást, differenciált számonkérést, értékelést -, de az iskolában a gyerek továbbra sem kap fejlesztést, mert nincsen elég fejlesztőpedagógus, nem adnak rá státuszt, nincsen differenciált számonkérés és értékelés, nem is értik, mi az, maradnak a kudarcok, a könnyek... az mindent elmond a magyar oktatási rendszerről.
Amikor az egyszeri szülő eljut a gyermekpszichiátriára - senki sem küldte, maga kérte a vizsgálatot, mert az nem lehet, hogy a kilencévesének nincs egy barátja sem az iskolában, és folyton attól retteg ott is, hogy anya eltűnik, retteg az idegenektől is, nem is néz a szemükbe, nem eszik mást egész nap, csak rizstallérokat, az osztálykiránduláson mégis meggyanúsítja az osztályfőnök, hogy ő lopta el a kekszet, de ő mosolyog, ha leszidják, betéve tudja többszáz állat összes jellemzőjét, pontos súlyát, magasságát, szaporodását, környezet órán mégsem mondhatja el, melyik állat elevenszülő még az emlősökön kívül, végre megkapja a diagnózist, autizmus -, de azt javasolják, ne menjen a szakértői bizottsághoz, ne kérje a betűkódot, mert okos gyerek, és azzal elvágja magát a továbbtanulástól... az mindent elmond a magyar oktatási rendszerről.
Amikor az egyszeri szülő beadja a felvételi jelentkezést a középiskolába - nem az osztályfőnök segített, maga keresgélt, jó hosszan, mert az nem lehet, hogy kitűnő tanuló tizennégyévese nem járhat gimnáziumba, mert hallássérült, és csak olyan iskolát választhat, amelyik fogad sni-s diákot, olyanból pedig nem sok van, de végre talált szimpatikusat, fel is vették a gyereket -, de nem tudja beiratni, mert nem mindenféle sni-st fogad az iskola... az mindent elmond a magyar oktatási rendszerről.
Amikor az egyszeri szülő bemegy a topgimnáziumba - nem az osztályfőnök hívta, maga kérte a beszélgetést, mert az nem lehet, hogy a tizennégy éveséről, akit oda vettek fel, hiszen remek felvételit írt és szép bizonyítványt hozott, ne mondja el, hogy egy kicsit más, javarészt elvan magában csöndesen, de a zajok zavarják és néha kiborul, mert hát autista, de nincs betűkódja –, és az igazgató onnantól mindent megtesz, hogy a gyereket eltávolítsa a topgimnáziumból... az mindent elmond a magyar oktatási rendszerről.
Amikor az egyszeri kormányhivatal augusztus legvégén bezárat több iskolát - nem magától ment oda, a főnök küldte, mert az nem lehet, hogy Iványi Gábor és egyháza napról napra megmutassa a NER-nek, mi az állam valódi feladata, segíteni az elesetteken, a hajléktalanokon, a hátrányos helyzetű vagy sni-s gyerekeken, végre eltaposta szinte az összes Wesley-iskolát, nem törődik azzal, hogy az odajáró 300 gyerek hogyan talál megfelelő intézményt két-három nap alatt, 150 milliós adósságra hivatkozik, miközben milliárdos adósságokat görget maga előtt, egyik napról a másikra intézkedik, miközben a jogszabály hónapokat ír elő, nem érdekli, hogy a gyerekek jó részének tényleg nincs hová mennie, nem csak két nappal a tanévkezdés előtt, de egy évvel korábban sem, hiszen azért jártak ide, mert a magyar oktatási rendszernek nem kellenek, nem tudnak és nem is akarnak velük mit kezdeni, mert például autisták, vagyis sni-sek, betűkódjuk van, és Budapesten csak a gimnáziumok 15 százaléka fogad autista diákot, azok java is alapítványi, egyházi iskola, és ezek közül volt egy a Wesley Kincsei -, de az emberek nem állnak ott tízezrével a Belügyminisztérium előtt, hogy kiköveteljék az alaptörvényben rögzített, minden magyar állampolgár számára ingyenes alapfokú és középfokú oktatás tényleges hozzáférhetőségét... az mindent elmond a magyar társadalomról.