Nem szeretném. Megállok a fordulóban, nyitva van az ajtó. Apám kezd mérges lenni, közben átsuhan az arcán a félelem. Véres, mondja, tele van vérrel. Nem akarom megnézni, el tudom képzelni, hogy milyen lehet. Apám fogja magát, és beránt maga mellé. Szűkös a hely, nálunk külön van a vécé a fürdőszobától. Állunk egymásnak feszülve, lenézek, nincs benne más, csak vér, a többit biztos letakarította. Nem erőlködtél nagyon? Ez jön ki a számon, nem tudok másra gondolni, arra meg próbálok nem, hogy apám húsz percet ült bent, és olvasott, miközben csöpögött belőle a vér. Halkan öklendezem, nyelem vissza a nyálam. Ha apám perverz lenne, akkor ezt úgy is kódolhatná, hogy megkívántam a vérét, ezért túl sok nyálat termelek. Kötelességtudóan nézem, amíg apám rám nem szól, hogy most már elég. Nem húzzuk le, otthagyjuk a csészében, mint valami bizonyítékot, amire később vissza kell majd térni. Felhívja anyámat, elmeséli neki az egészet onnantól kezdve, hogy kiválasztotta az újságot a boltban. Leteszik. Hallom, ahogy kattog az egere a másik szobában, valamire rákeres az interneten. Bejön a szobámba, menni kell a sürgősségire. Húzom az időt, hátha anyám hazajön, és neki kell elkísérni. Apám észreveszi, lemondón szól, hogy anyám csak később jön haza.
Várunk a rendelő előtt. Délelőtt van, kevesen fordulnak meg ilyenkor itt. Egy fura, olasz kinézetű férfi sétálgat fel és alá, mindenkitől megkérdezi, hogy miért van itt. Apámra kerül a sor, de ő csak néz maga elé, jelzek a kezemmel, hogy hagyja inkább, de az olasz nem tágít, addig vár, amíg apám fel nem néz. De nem rá, apám nem szeret mások szemébe nézni. Ott áll felette, mintha az információ nélkül nem tudna tovább élni. Rossz lóra tett, mert apámat ez nem érdekli. Vizenyős szemével az ajtót bűvöli. Öt perc múlva kijön a nővér, az olasz addigra visszaült a helyére. Behívják apámat, erre feláll az idős nő a sarokban, hogy ő előbb volt itt, csitítják, hogy apám sürgősebb eset. Az meg vonul előre, hogy neki napok óta fáj a lába, már volt trombózisa, és ha még egyszer kijön, amiért nem látják el, akkor súlyosan megfizetnek ezért. Apám ebből nem érzékel semmit. Bent áll a rendelőben, kezében a bukszája. Zavarban van, sok bent a nővér, nem tudja, hogy melyikhez kell fordulni. A nagyhangú nő abbahagyja, mert megígérik neki, hogy ő lesz a következő, erre az olasz keresztet vet, kisétál az utcára, de tíz perc múlva visszajön, és újrakezdi a kérdezgetést. Odajön hozzám, várja a választ, mondom, hogy az apámat kísértem, erre számon kér, hogy miért foglalom a helyet a többi beteg elől. Körülnézek. Rajta kívül még ketten várakoznak.
Nyílik az ajtó, kitárja a nővér, nem törődik azzal, hogy apám az asztalon ül egy kisgatyában. Felül nincs rajta semmi, csak az arcán a megalázott tekintet. Körülötte sürögnek a nővérek, mindennel foglalkoznak, csak vele nem. A szemembe néz. Ez nem az apám, ez egy kisgyerek, akit egyedül hagytak. Néz rám, mintha mondani akarna valamit. Felállok, odarohanok, és becsapom az ajtót. A váróban mindenki engem néz, köztük a nővér is, aki kijött az előbb. Remek, így most nem tudok visszamenni, szid le, miközben bekopog az ajtón, beengedik.
Valami ér elpattant, miközben. Mondja apám. Ballagunk haza. Öt percre van a panelház a rendelőtől, de olyan, mintha már húsz kilométert megtettünk volna. Nem beszélünk semmiről. Majdnem elüt minket egy autó, mert nem látja, hogy leléptünk a járdáról, ez végre jó témát szolgál. De nem tudunk sokáig erről dohogni, mert apám azt mondja, hogy sose legyen jogosítványom, mert a nők nem tudnak vezetni. Otthon megkezdek egy krémtúrót, közben a telefonon végigpörgetem a híreket. Fellélegzem, mert már négy óra van, anyám hamarosan hazaállít, nem hárul több feladat rám. Félbehagyom a krémtúrót, eszembe jut a vér. Semmit se kívánok, bármire nézek, az véres lesz. Véres gulyásleves, véres túrós csusza, véres kóla. Jólesne hányni egyet, de akkor be kell mennem a vécére. Egyszer kimentem a közeli kiserdőbe, hogy meghánytassam magam. Nem ment, mert azt éreztem, hogy mindenki engem néz a panel ablakaiból. Mintha megsejtették volna, hogy valamire készülök. Elmúlt az ihlet, de a hányinger megmaradt. Úgy döntöttem, hogy alszom egyet, mielőtt visszamegyek az egyetemre, de erre apám beront a szobába, és a kezembe nyom egy papírt. Ne nézzem meg, csak menjek el a patikába, és váltsam ki. Nyitnám ki, de rám üvölt, hogy mondott valamit. Veszem a cipőm, direkt lassan, hogy addig se jusson hozzá ahhoz, amire szüksége van.
A patikában az egyik volt osztálytársam anyukája fogad. Soron kívül szólít, aminek nem örülök. Elmeséli, hogy Gábor azóta katonai iskolába jár, erre azt válaszolom, hogy nem csodálom, az általános iskolában is minden keze ügyébe kerülő bot fegyver lett. Azt nem teszem hozzá, hogy szeretett másokat kínozni. Például azt is ő mutatta, hogy a katicáknak ki kell tépni a szárnyát, és akkor nem repülnek el, olyan, mintha saját háziállatunk lenne. Átnyújtom a cetlit, megjegyzi, hogy hú, de összehajtottam. Mosolygok, nincs kedvem már beszélgetni. Végigpörgetem a brosúrákat, csupa idős ember van rajta, akik mosolyognak, pedig a reklám szerint székrekedésük van. Mekkora kell? Jön vissza az osztálytársam anyja. Nem tudom, a legnagyobb kiszerelés, válaszolom. Az rendben van, de mekkora méret? Nem értem, látszik rajtam, szégyellem magam. Mintha felelnék, és nem készültem volna rendesen fel. S-es? Elég vékony vagy. Nem nekem lesz, az apámnak. Akkor neki adok egy L-eset. Hátramegy, a kezembe nyomja a pelenkát, alig fér át a lyukon a pénztár előtt. Fizetek, Gábor anyja sok szerencsét kíván az egyetemhez, azt mondom erre, hogy köszönjük, és kint is vagyok a levegőn.
Otthon fura szag csap meg. Mintha egy hajléktalan feküdne a nappalink közepén. Leteszem apám szobája elé a pelenkát. Bármennyire próbálja halkan felrakni, hallom, ahogy cuppog az anyag. Anyám hazaér. Végre tudok ebédelni, ha bezárom a szobám ajtaját, akkor még a szag sem zavar. Anyám üvölt, hogy hogy lehetünk ennyire szemetek, hogy úgy hagyjuk a vécét. Leöblíti, lemossa. Engem sért, hogy egy kalap alá vesz apámmal, nem megyek ki segíteni.
A szag bekúszik hozzám az ajtó alatt és a kulcslyukon, nem bírok megmaradni bent. Kiülök az erkélyre, anyám mellém, kávézik. Mi ilyen büdös? Apád segge ereszt. Rögtön a pelenkára gondolok, aztán arra, hogy apám ablaka az erkély mellett van, nem szabad róla beszélni, mert akkor dacból nem fog feneket mosni. Anyám rezignáltan kavargatja a kávéját, azt mondja, hogy neki kell előbb meghalnia, mert ő nem fogja pelenkázni apámat. Vagy majd beadjuk valami otthonba. Nyávog egy másik erkélyen a macska, rá mosolygunk. Még nagyon apró, nemrég hozták haza a menhelyről. Körüldrótozták az erkélyt, hogy ne essen le. Erről eszembe jutott valami, amit egy könyvben olvastam. Hogy a macskáknak addig tart a világ, ameddig a lakás küszöbe ér. Nem lépik azt át, nem is kíváncsiak rá, hogy mi van azon túl. Apámnak is van egy küszöbe, a szobája előtt. Ahogy kijön onnan, a világ rendje felborul, és közben ő is csak zuhan, és próbál eligazodni az adott helyzetekben, de nem tud. Olyan, mintha nem tanították volna meg viselkedni. Elárvult kisfiú a rendelőben, kisgatyában ül, és várja az anyukáját.
