Kelet-Magyarország;vidék;

- Miért beteg a magyar vidék?

Az ember átörökli ősei külső viszonyait és belső tulajdonságait, és az emberi társadalom is hasonlóan működik. Minden korban magunkkal hurcoljuk az előző világok örökségét. Ahogyan nincs két egyforma ember, annyira sokszínűek az emberi közösségek is. Egyes külső és belső jellemzőik, gazdasági és társadalmi körülményeik szerint azonban csoportosíthatóak, gondjaik és betegségeik feltárhatóvá válnak.

KELET-MAGYARORSZÁG BETEGSÉGÉNEK KÓRELŐZMÉNYEI

Az Alföldön élők sorsát évszázadokon át a török uralom és a folytonos háborúk, majd az azokat követő békés korszakban létrejött, megyényi nagyságú óriásbirtokok formálták. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás a nagybirtokosok érdekei szerint ment végbe – a paraszti népesség csaknem fele földnélküli zsellér lett, aki a munkaereje eladásából próbált megélni. Az évtizedeken át tartó hatalmas folyószabályozások és a vasútépítések egy időre elleplezték a gondokat. A hatalmas munkák megszűnése és a mezőgazdasági termelés gépesítésének felgyorsulása után azonban korábbi életlehetőségeik egyre szűkebbé váltak. Mindezt betetőzte, hogy a trianoni határok nyomán az innenső oldalon maradt falusi térségek elvesztették nagyvárosi gazdasági-szellemi központjaikat, Nagyváradot és Aradot.

A hatalmas nincstelen tömeg (a 30 ezer fős Békéscsabán például mintegy 10 ezer agrárproletár!) „feleslegessé” vált, megoldhatatlan szociális gondokat teremtett az érintett településeken. A kiszolgáltatott emberek mindenkor játékszereivé lettek az azonnali boldogulást ígérő, szélsőséges mozgalmaknak. 

A hatalomra került kommunisták – más társadalmi csoportok javainak kisajátításával – az 1960-as évek végére valóban megoldották a nincstelenek napi problémáit. A termelőszövetkezetekben és az 1970-es évektől szervezett vidéki ipartelepítések nyomán ők is biztos munkához és megélhetéshez jutottak. Gyermekeik tanulhattak, elhagyták szülőföldjüket, jelentős részük szakmunkássá és értelmiségivé-alkalmazottá válhatott és a „kádári középosztály” soraiba emelkedett. Milliók élvezték az állami gondoskodást, és egy generáció nőtt fel abban a tudatban, hogy az állam dolga a róluk való, teljes körű gondoskodás. Azután a történelem újra átírta a sorsukat.

A RENDSZERVÁLTÁS – ALULNÉZETBEN

A felülről, valódi társadalmi konszenzus nélkül végrehajtott rendszerváltás egy csapásra szétzúzta a korábbi életbiztonság tartópilléreit. Az ország gazdasági átalakításának és újjászervezésének feltételeit a Világbank és az Európai Unió fogalmazta meg. Elgondolásaik lényegében a fejlett Nyugat érdekeihez való alkalmazkodási kényszert teremtettek.

Az ezernyi ellentmondással járó átalakítás végeredménye egy olyan duális gazdasági szerkezet kialakulása lett, amelyben a hazai gazdaság fokozatosan elsorvadt, és az ország sorsa teljes mértékben a külső feltételektől vált függővé. Az állami és a szövetkezeti tulajdon viharos gyorsasággal magánkézbe került. A hazai gazdasági szervezetek közül 1989-ben is már csak 15,8 százalék maradt az államé – ez az arány 1993-ra 1,3 százalékra csökkent.

Az állami foglalkoztatás megszűnése átfogó foglalkoztatási válsághoz vezetett, hiszen rövid idő alatt 1,4 millió munkahely szűnt meg. A munkaerőpiac „átrendeződésének” a vesztesei elsősorban a vidéki falvakban élők lettek. A földek magántulajdonba adása is fokozta a bajokat, hiszen azok 69,5 százaléka a városlakók birtokába került, akik nagy része nem tudott és nem is akart gazdálkodni, csak a bérletekből származó bevétel, majd később az uniós támogatások csábították. A földek mintegy negyedét az „irányított” árveréseken Budapest, 19 város és 3 község (köztük Felcsút) szerezte meg Ángyán József adatai szerint.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás kettős hatással járt. A hazai mezőgazdasági termékláncok és feldolgozó cégek többsége nem bírta a versenyt a piacgazdasági viszonyokból kinőtt, tőkeerős nyugati versenytársakkal: megszűntek, vagy azok kezébe kerültek, amelyek azután a megszerzett javak egy részét azonnal felszámolták. (Így jártak a cukorgyárak, konzervgyárak, hűtőházak, a baromfi és sertés feldolgozók.) Mindezek a korábbi viszonyok között életképesnek indult kistermelői-kisvállalkozói réteget is tönkre tették.

A nyugati élelmiszer láncok elterjedése nyomán ezek a gazdaságok még az önellátásra szánt termelésben is elveszítették előnyeiket. 2000-ben még 650 ezer egyéni gazdaság létezett, 2020-ban már csak 341 ezer. Földjük a gyorsan gyarapodó nagygazdák birtokába került. A 3750 darab, 200 hektár feletti birtok kezében van az összes mezőgazdasági terület 22 százaléka - mutatta ki Raskó György. Lengyelországban eközben sikerült megőrizni a paraszti gazdaságok életképességét.

Az unió agrártámogatási rendszere ebben a hazai környezetben a tervezettel ellentétes hatásokkal is járt. A gépesítéssel a leggazdaságosabban termeszthető gabona és ipari növények váltották fel a korábbi sokszínű agrártermelést. A szántóterületek 83 százalékán most ilyen irányú extenzív termelés folyik, miközben az egykor 175 ezer hektár gyümölcsös mostanra 83 ezer hektárra csökkent. 

A vidék gazdasági átalakulásának, életképességének legbiztosabb mutatója a népességmegtartó képesség. A falusi népesség mintegy egyharmadát jelentő nincsteleneknek és a felét-kétharmadát kitevő veszteseknek esélyük sincs a felemelkedésre. Leértékelődött a „piacképes” tudással nem rendelkező értelmiség is. Többségük mindent (a megaláztatásokat is!) vállalva igyekszik megkapaszkodni a középosztály alján. A pénz mindenhatóságára épülő értékrenddel háttérbe szorult a munka minősége szerinti megbecsülés, és lecsökkent a műveltség értéke is.

Ennek nem mond ellent, hogy tízezrek kezdték el felnőttként a tanulmányaikat, hiszen állásuk megtartásának az lett a feltétele. „Igazi értékké” azonban a divatos, jobb megélhetést ígérő szakmák (pénzügyi, gazdasági, igazgatási, rendőri) váltak. Mostanra eltűntek a fiatalok, alig születnek gyermekek, megszűnőben a helyi iskolák, alkalomszerű az egészségügyi ellátás, egyre rosszabb a közbiztonság, terjed a drogfogyasztás, minimálisra szűkült a bolti ellátás, sokfelé felszámolták a vasúti közlekedést.

A városoktól távolabbi falvak kiürültek: csak a magukra maradt idősek rekedtek meg bennük – van, ahol már a helyben lakók 60 százalékát teszik ki. A falvakban rekedt cigányság a mindennapi túlélésért küzd, ahogyan tud. A tanyákon élők sorsát annyira sem ismerjük, mint az afrikai szegényekét. Társadalmi szempontból Szabolcs, Jász-Nagykun és Békés vármegyék és más vidéki térségek mostanra vészhelyzetbe kerültek. Egy olyan „leépülési spirál” alakult ki, amelyik kumulálja a negatív hatásokat. Nincs ez másként az ország más részein sem, de itt jóval többen élnek a szegénységi küszöb alatt vagy nyomorban. (Óvatos becslések szerint a megmaradt népesség kétharmada.) Nem véletlen, hogy egy jobb élet reményében százezrek hagyták el a szülőföldjüket és az országot.

A határ menti falvakban a helyükön már megjelentek az új honfoglalók első csoportjai. A túloldali nagyvárosokból egyre több magyar és román vásárolja fel az olcsó házakat. Már nemcsak üdülni akarnak a békés tájon, hanem meg is telepednek, megőrizve a közeli városi munkahelyet. Csak idő kérdése (a schengeni határok megnyitása), amikor az olcsó falusi legelőkön megjelennek a nagyváros ipari vagy kereskedelmi létesítményei, és azok képviselői veszik a kezükbe a falvak irányítását, elpusztítva az ősi paraszti-nemzeti életmód utolsó rezervátumait. Biztos, hogy jól van ez így?

A változás nyertesei a falvakban csak tucatnyian vannak. Többségük diplomát szerzett paraszt ivadék, akiket az egykori családi földekért szerzett kárpótlás és/vagy a szövetkezetekben vagy a közéletben betöltött pozíció és kapcsolatrendszer segített hozzá a jelentős tulajdon különféle módokon történt megszerzéséhez. (Egy rendszerváltás idejéből származó felmérés szerint az egykori tsz-elnökök mintegy fele „kulákcsaládból”, gazdagabb paraszti környezetből származott.)

A legfőbb, új presztízst teremtő kihívás a pénz mellett a hatalom szféráiba való beépülés, a „megélhetési politika” vezérelte aktivitás, ami végletesen átpolitizálta a helyi társadalmakat. Az uniós pályázati források is elsősorban a politikai hovatartozás alapján válnak elérhetővé, ami folyamatos belső harcokat szított, még az azonos párthoz tartozó, különféle érdekcsoportok között is. Az állandósult rivalizálás minden területen szétzúzta az összes korábbi közösségi kapcsolatot.

A támogatások jelentős része elpazarolódik, a családi-rokoni-baráti kapcsolatok ősi szokásai szerint folyik szét, csak töredéke jut el a valóban rászorulókhoz. A régiós elosztási rendszerben a pénz nagyobb része elkerülhetetlenül az ottani városi központokba kerül, azaz az adott térségben nem csökkennek, hanem nőnek az egyenlőtlenségek! Emiatt egyre erősebb a „tehetetlen Brüsszellel” szemben érzett csalódottság és elégedetlenség, ami kedvező táptalajává lett a jelenlegi kormányzat és egyes pártok populista politikájának. A társadalmi ellentét-szítás következménye, hogy a leginkább társadalomellenes ösztönök lettek úrrá a lelkeken: a káröröm és az irigység, az önzés és részvétlenség, félelem és szorongás, gyanakvás és bestialitás.

Ha mindezekhez azt is figyelembe vesszük, hogy a magyar társadalom többsége azt a fogyasztásra alapozott virtuális boldogságmodellt követi, amelynek egyre kevésbé van tényleges anyagi alapja, akkor a magyar vidék, a társadalom jövőjét aggályosnak véljük.

ÖSSZEFOGLALÁS 

Trianon óta aggodalommal követjük a határainkon túlra került magyarság sorsának alakulását, és egyet is értünk azokkal a jelentős támogatásokkal, amelyekkel a kormány segíteni igyekszik, hogy szülőföldjükön magyarként megmaradhassanak. De mi lesz azokkal, akik a folytonos Trianonokat a hazán belül szenvedik el? Nem a külső körülmények teremtették meg az újabb Trianont, hanem a hatalomra került politikus kasztok tudatlansága, kisszerűsége és a nemzetért érzett valódi felelősségük hiánya.

A magyar rendszerváltás elvetélt. Nem a remélt nyugati jólét és demokrácia jött a világra, hanem egy évszázaddal korábbi rendszer született újjá. Az államvezetés alacsony színvonala az oka, hogy nincs olyan céltudatos és hosszú távú fejlesztési politika, amely összhangot teremtene a gazdasági és a társadalmi célok között, békét, biztonságot és boldogulást hozna az ország „hátsó udvarában” élőknek is. Senki sem törődött és törődik velük, mintha hozzászokott volna a mi szemünk és a lelkünk is a nyomorúság látásához. A kétarcú ország virtuális világában minden sikeres, hatalmas győzelmeket aratunk, de igazából hamis bódulatban élünk, mert a társadalom többségének egyre rosszabb az élete és minden pusztuló közösséggel Magyarország erejéből veszítünk egy-egy darabot.

Fel kell tenni a kérdést: mi lesz ennek a politikának a jövője? Ki épít itt majd új jövőt? Vagy újra gyepűvé válik ez a keserves sorsú térség?

A szerző társadalomkutató, ny. főiskolai tanár.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.