Civilben egy kőbányai szerszámműhely résztulajdonosa Csuka Tamás, aki „a kontinens legészakibb pontjától, a norvégiai Northcape-től a legdélebben található spanyolországi Tarifáig 7400 kilométert tekert egyedül, a saját felszerelésével hegyen, völgyön, tengerparton, csak magára, leleményességére, illetve a 15 országon át neki szurkolók, támogató emberekre támaszkodva. – Évek óta bikepackingezek. Úgy kezdődött, hogy Passauba kimentünk busszal, és onnan bicikliztünk haza, akkor még egy átlagos kerékpárral. Tavaly már Milánóba utaztunk a párommal, hogy megtegyük ugyanezt, és egyre jobban megtetszett a szabadidősportnak ez a fajtája.
A Northcape-Tarifa verseny, amit inkább nevezzünk kalandtúrának, sem úgy jött, hogy most ezt meg kell nyernem, hanem, hogy miért, ne induljak – mondta el Csuka Tamás, aki egyébként csaknem 50 indulóból a tizedik helyen futott be, ami azért, valljuk be, mégis csak elismerésre méltó eredmény. Kérdésemre, hogy a gyakorlatban mindez hogyan zajlott, az immáron tapasztaltnak mondható túrakerékpáros azt mondta, hogy nem túl bonyolult, elindulsz a rajnál, van egy fixen megadott pálya, amelyet követned kell. Azt azonban, hogy hol állsz meg, hol frissítesz, eszel és alszol, mind a te döntésed. Ez nem olyan, mint egy tour verseny, ahol 50 kilométerenként van egy frissítőpont és várnak téged kulaccsal, hanem oldd meg magad. – Be kell osztani az erőt, de fizikálisan sokkal könnyebb felkészülni egy ilyen túrára, mint mentálisan.
Nem szabad beleesni abba, amibe sokan, hogy az elején túltolják, szó szerint túltekerik, és a végére már nem marad szufla. Úgy kell tervezni, hogy a huszadik napon is tudd ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az elsőn – emelte ki Csuka, aki a felkészülését már tavaly novemberben megkezdte.
A verseny úgy kezdődött, hogy ki kellett repülni a norvég fővárosba, Oslóba, onnan közvetlen járattal Altába, az ország legészakibb városába, ahol a kötelező regisztráció zajlott, és ott volt a gyülekező is, június 20-án kora délután. – Két kisbuszra felpakoltuk a kerékpárokat, minket pedig egy nagy utasszállító busszal felvittek Northcape-be. Ott még volt egy utolsó eligazítás, egy közös vacsora, pontosan nem tudom, de csaknem ötvenen lehettünk a startnál, éjfél után egy perccel, a tervek szerint az éjjeli nap fényében, hiszen ott nincs naplemente, azonban, pechünkre most köd volt, így hidegben, tejködben, havas esőben kezdtük meg a versenyt, aztán, ahogy haladtunk dél felé, egyre nőtt a hőmérséklet, Nizza után már végig 40 fok felett volt a hőmérséklet, és átlagban 205 kilométert tettem meg naponta – mesélte.
Érdeklődésemre, hogy ez a nem csekély, 7400 kilométeres túra mennyibe került, Tamás a nevezési díjat, 350 euró körüli összeget említette. Az egész túra költségét pontosan nem is vezette, nyilván ki kellett fizetnie, a repülőjegyet, az útiköltséget, de nem összegzett. Volt, hogy sátorban aludt, kempingben vagy éppen szállodában, ez mindig a napi helyzettől és a helytől is függött. Félreértésből egyszer eltévedt Spanyolország elején, mert a szervezők a kritikusabb helyekre adtak alternatív útvonalat, és menet közben is kaptak e-maileket, ha valahol lezárás miatt módosítani kellett. Itt elindult az alternatív útvonalon, amelyet extrém időjárás, nagy eső esetére javasoltak, ugyanis két kiszáradt folyómederben is vezetett a pálya.
– Szerencsére kaptam a szervezőktől értesítést, úgyhogy fél óra kitérő után visszatértem az előző városba, majd a helyes útra, tehát egy órát vesztettem csak. Ez azért megnyugtatott, hogy „vigyáznak ránk”, természetesen ellenőrző pontok is voltak, amelyeket érinteni kellett, úgyhogy nagy gond azért nem lehetett. Nem mindenki tekerte végig a 7400 kilométert. Azt már a regisztrációnál el kellett dönteni, hogy ki mennyit vállal, egy-egy csekkpontnál például kellett fotót készíteni magadról és a kerékpárodról, és ugyanígy voltak megadott kiszállópontok is. Ez ultrakerékpározás, itt nincs pénzdíj, nem kapsz világbajnoki pontokat, kupát, érmet, csupán az elején adtak egy indulócsomagot, sapkával csekkpontos füzettel, tollal, fényvisszaverős hátizsákkal – tette hozzá.
Az is érdekelt, hogy a több mint egy hónapos túra alatt, a tekerés, evés, pihenés, tekerés programján kívül jutott-e idő másra is, megismerni helyeket, embereket a 15 országban, amelyeken áthaladt, illetve voltak-e gondjai, találkozott-e „drukkerekkel”, segítőkész emberekkel. – Jelentős technikai problémáim nem akadtak. Menet közben a váltót állítanom kellett, de ez megszokott dolog, Franciaországban vettem egy új hátsó gumit, mert az teljesen elkopott és egy új bicikliláncot. Sokan nem tudták, hogy miért tekerek, de nekik megmutattam a hátizsákot, amit induláskor kaptam, azon rajta van a teljes útvonal. Lettországban társam is lett, egy másik bringás, megkérdezte honnan jövök és hova megyek, csak nézett rám, pár kilométert együtt tekertünk, aztán egy alkalmazáson keresztül követte az utam.
Olaszországban, ahol nagy kultúrája van a kerékpározásnak, még tapsot is kaptam, de szinte végig éreztem az emberek segítőkészségét.
Litvániában például reggel fél hatkor érkeztem egy pékséghez, de meg nem volt nyitva, megkérdeztem, a boltost, vehetek-e kenyeret, behívott, elmondtam, hogy mit csinálok, mi a célom, végül két kenyeret kaptam, pogácsát meg más pékárut, és nem engedte, hogy kifizessem. Spanyolországban beültem egy szálloda éttermébe ebédelni, leült mellém egy ember, mint utólag kiderült, a szállodatulajdonos fia volt, aki szintén bikepackingezik, beszélgettünk, és a vége az lett, hogy azt mondta: bármikor járok arra, nekem lesz ott egy szabad szobám, az ebédem pedig ajándék – mondta a versenyző, akinek a hosszú út alatt csak pozitív tapasztalatai voltak.
A célnál, Európa legdélebbi pontján, a spanyolországi Tarifában sem volt semmiféle csinnadratta, pezsgőbontás vagy ujjongás. Ennek egyik fő oka, hogy a szervezők az első három célba érőt megvárták, és után elindultak visszafelé maguk is a tracken, azaz a kijelölt pályán, ahol öt nappal megérkezése előtt Csuka Tamás is találkozott velük. Mint kiderült, a főszervező, a svájci születésű Andy Buchs autójával minden versenyzőt meglátogatott, azokat is, akik több napi lemaradásban voltak. Arra, hogy végül mennyire volt megterhelő ez a hosszú út, és, hogyan élte meg az utolsó napot, elmesélte, hogy pechsorozat érte el: este megcsípték a darazsak, éjszaka leeresztett a matraca, de már csak az volt előtte, hogy célba érjen és lefürödhessen, és tudjon egy jót aludni.
Végül arra a felvetésre, hogy a legközelebbi versenyen, ami 2026-ban lesz indulna-e, Csuka Tamás azt mondta, szándékai szerint igen, de ráér még erről dönteni. Rendeznek majd egy hasonló futamot jövőre is, az Olaszországból indul, majd Ausztrián keresztül Németország, Dánia, Svédország, Finnország útvonalon át vezet a mostani kiindulási pontra Northcape-re. Ez 4000 kilométeres futam lesz, amin nagy valószínűséggel elindulok majd.
Egy telefonhívás, ami többet ér, minden elismerésnél
„Van egy közös ismerősöm Valter Attilával, aki megmutatta neki a tracket, az útvonalat, amin végigmentem, éppen fenn voltam Andorra legmagasabb pontján, az Envalira hágón az ottani csekkponton, amikor megcsörrent a telefonom, hogy »Szia, Valter Attila vagyok, ha legurulsz, üljünk le, és megiszunk egy kávét.« Olimpikonunk éppen ott készült a párizsi játékokra, és így is lett, megittunk egy kávét, beszélgettünk, megismertem a családját, s ez a találkozás nekem hatalmas löketet adott.”
