Szóval rákattintok a riportra és meglepődöm. Ugyanis az a hihetetlen fölényes gőg, a magabiztos pillantások, a „húzzál bőrt a fogadra, kisfiam” stílus megkopottá vált, erőltetetté.
A gyöngyöző homlokok, a rakott hajú hölgy feszült penge szája, a diplomatafi infantilis, buta parókája, a hebegő tényezők mind mind erőltetettek. Vagy Nagy Feró, szegény, aki olyan mint a Vukban a malac, aki azt hiszi, szeretetből etetik. Maga a kondás végtelenül megfáradt, az egykor jól koreografált, pajkos grimaszok talmiak, hebegése minden csak nem államférfiúi, mögötte pár csinovnyik, az ajkáról csenik el a szavakat, látszik, hisznek, hinniük kell, mert ez a lételemük. Egy gyülekezeti szeánszt látunk, összekötve egy paplanos árubemutatóval.
Nézem a pergő képkockákat és régi emlékek törnek felszínre. Mikor összeszedtük a bátorságunkat és elhatároztuk, elindulunk külföldre a három gyerekkel, tudtam, pénzt kell keresni gyorsan. Sokat. A közösségi médiában meghirdettem, hogy kedves emberek, évekig ingyenes volt a street art, vihette, aki akarta - ismerek olyan gyűjtőmet, akinek 350 képe, matricája volt, vagy van tőlem otthon - de most baj van, szeretném, ha támogatnátok. Az volt az akció lényege, hogy bármekkora összegnek örvendek. Én festek megadott témára, a megrendelő pedig adománnyal támogat, az összeget maga határozza meg. Be is indult a folyamat és nagy meglepetésemre tömegével tűntek fel szponzorok. Volt aki 50 000 forintot utalt, úgy hogy át sem vette a képét, volt aki 500 forintot hagyott egy borítékban a postaládában. Rendeltek ismerősök és ismeretlenek, a volt várigazgató a kertjébe festetett graffitit, volt, aki gyerekszoba dizájnt akart, volt, aki kocsikereket álmodott. Egy hónap alatt 2500 font összejött. A csúcs az volt, hogy két rendőrnyomozó is megtalált és mondták, hogy hát, nos, ismernek ugye korábbról, de most szeretnének segíteni, mert hiteles vagyok. Rám bízták a sátor díszítését a lagzijukra.
