Fiatal vagongyári esztergályosként 4123 százalékra teljesítette a tervet a Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjának tiszteletére rendezett munkaversenyen 1949-ben. Ez persze eredménynek éppoly képtelen és hazug volt, mint maga a kiépülő Rákosi-diktatúra, viszont egy csapásra országszerte ismertté tette a sztahanovista ifjúmunkás nevét. Horváth Ede (1924‒98), „a Szocialista Munka Hőse” attól fogva ritkán állt az esztergapadnál, inkább párt- és békekongresszusokon buzdított. Kiemelt káderként huszonhét évesen kinevezték a Győri Szerszámgépgyár igazgatójává.
A háborús években inasként induló élmunkás négy évtized alatt páratlan menedzserkarriert futott be, és lett a szocialista nehézipar emblematikus-ellentmondásos alakja. Sikerei vitathatatlanok: gyarapította és modernizálta vállalatbirodalmát, nyugati piacokat hódított meg.
Szakított a Kádár-kor atyáskodó vezetési stílusával, habozás nélkül rúgott ki alkalmazottakat. Vörös bárónak nevezték – utálta, tudomásul vette.
Volt képviselő, tagja az állampárt Központi Bizottságának. Kapott sok kitüntetést, de közben névtelen feljelentések nyomán két pártfegyelmit is.
Feltétlen engedelmességet követelt. Honvári János gazdaságtörténész írja róla: „Ha valahol hibát látott, vagy nem úgy mentek a dolgok, ahogyan ő azt elvárta, pillanatok alatt felhúzta magát, és minősíthetetlen hangnemben ledorongolta, személyében alázta meg azt, akit vétkesnek gondolt. Türelmetlenségét, modortalan stílusát, beosztottjaival szembeni durva hangnemét nem menti, de némileg magyarázza, hogy állandó nyomás alatt dolgozott, és olyan feladatokra vállalkozott, amelyektől más menekült, és amelyekbe könnyen bele is bukhatott volna.”
Az összevont Magyar Vagon- és Gépgyár a hetvenes évekre az ország harmadik legnagyobb iparvállalatává nőtt. Vezérigazgatóként mindenről maga döntött, még a párttitkároknak sem engedett beleszólást. Jellemző, hogy a népnyelv róla nevezte el a Rába kamiont: „Ede beteg, szállodába mentem” ‒ Moldova klasszikusa. Nem izgatta a foci, ám reklámértékét felismerte. Stadiont épített, szponzorként támogatta az Egyetértés Torna Osztályt, amely Rába ETO néven két egymást követő bajnoki címet nyert ‒ habár ez a siker inkább egy másik mágus, a felejthetetlen Verebes József mesteredző érdeme (1982, 1983).
Tehetséges, mérhetetlen becsvágyú, megosztó személyiség volt. Szép számmal akadtak ellenségei, de azt még ők is kénytelenek voltak elismerni, hogy nem gyűjtött magánvagyont, sohasem dolgozott saját zsebre. „A Kossuth-díjért kapott jutalomból vette ménfőcsanaki telkét, ahol építkezett. Az ezzel kapcsolatos összes számláját évekig megőrizte, hogy szükség esetén bizonyítani tudja, hogy mindenért fizetett” ‒ írja Honvári. Még a francia beszállító cégtől személyes ajándékba kapott Renault-t sem használta, rövid próbaút után a gyár leltárába vetette. Árnyéka sem vetült rá a korrupciónak. Ez kivételes volt már akkoriban is, a jelenből nézve pedig megdöbbentőbb még annál a bizonyos 4123 százaléknál is.
Horváth Ede ma volna százéves.