„Ez lett a magyarok új sportja!" – legalább háromszor elmondja ezt a mellettem lévő férfi az egyik mezőkövesdi szupermarket göngyöleg-visszaváltó automatájánál. A barátjához beszél, hasonló korú, hatvan-hetven között lehetnek, horgásznadrágban, pólóban, bakancsban. Hamarabb érkeztem, mint ők, nekik a külső berendezés jut, oda próbálják egyenként belökdösni az üres sörös dobozokat. Jómagam először vagyok nagyobb szatyorral itt, igyekeztem olyan helyet keresni, ahol elkerülhető a sorban állás.
Fura érzésem van, mintha ezeknél az automatáknál mostanság nem csak a betétes üvegek, műanyag palackok és fémdobozok praktikus visszavásárlása zajlana, de egyfajta érzelmi, lelki síkra terelődött volna a magyarok legújabb „össznépi sportja”. Látom, ahogy a rutinosabbak, a naponta, kétnaponta idejárók kissé lenéző ajakbiggyesztéssel figyelik a kevésbé gyakorlottakat, akik megpróbálják kitalálni, a vonalkód melyik oldalával tegyék be az újrahasznosítható visszárut. Elmélkednek, hogy a borosüvegekről vajon le kell-e tekerni a fémkupakot, maradhat-e benne a parafa dugó, s a biopolimer plasztikdugókat kidobják-e a szelektív gyűjtőbe, elvégre műanyag az is. A két férfi is érdeklődve követi a mozdulataimat. Nem mindegyik palackot veszi be elsőre a nagy monstrum, de nem látom benne a logikát. Mintha a gépnek is lenne valamiféle lelke, tréfás kedvében néha visszaköp ezt-azt, hogy aztán néhány másodperccel később megadó kedvességgel engedje be ugyanazt.
- A sörös doboznál a nyílás legyen lefelé – oktat ki aztán az egyik, a másik felkacag. Keresem a humort, de nem találom, lehet, csak nekem megfejthetetlen az éca. Közben árgus szemekkel figyelik, vajon nem esek-e bele óvatlanul a csapdába, s az egyébként visszaváltható, de a gép szeszélye folytán éppen negligált palackot nem dobom-e bele a mögöttem lévő szelektív gyűjtőbe. Néha úgy érzem, jobban és többet figyelik az én gépem pittyegéseit, mint a sajátjukét. Néma verseny ez, vajon kinek a kijelzője jelzi majd a nagyobb összeget, ki győz a magyarok új össznépi versenyében?
Fiatal suhanc érkezik, energiaitalos doboz a kezében. Se szó, se beszéd, lazán belehajítja az én gépembe, ötven forintot jóváír a masina, ő meg megy kifelé, mintha mi sem történt volna, csak észrevétlenül kacsint egyet.
Látom a másik kettő arcán, meglepődtek. Elvártak volna egyfajta férfiszolidaritást, de legalábbis némi versenyszellemet, ha már mindenáron meg akar szabadulni attól az apró kis dobozkától, akár hirdethetett volna háziversenyt is, melyikünké legyen, övék vagy az enyém? Ebben a sportban úgy tűnik, nincs előzékenység, cseppnyi elhajlás, engedékenység, csak a palackok sorjázása, a szalag monoton hajtása a lényeg, meg a végeredmény, ami apró kis cetlin érkezik, azon ott van feketén, fehéren, ki lett a győztes.
Versenytársaim erősen nézegetik a kijelzőmet, a küzdelem finiséhez érkezünk lassan, már csak néhány üres palack van hátra. Előbb végzek, könnyedén benyomom az „adományozok” gombot, halkan kuncogok kicsit magamban, s a vesztesek nyugalmával távozom.