A bájosan elmesélt történet slusszpoénja természetesen az, hogy a Verne-rajongó titokzatos angol valójában egy dúsgazdag pesti polgár volt, nevezetesen Hopp Ferenc, aki állítólag a magyar nyelvtudását járt tökéletesíteni esténként a Népszínházba. A kedves anekdota azonban még azon túl is fölvet néhány kérdést, hogy a J-h szerzői szignó mögött sejthető Justh Zsigmond ekkor már évek óta halott volt. (Nem ez volna az egyetlen eset, amikor egy szerkesztőség egy jól sikerült írást újabb apropó adódván, kisebb változtatásokkal újfent megjelentet.)
Legalább ilyen érdekes az is, hogy ha már Verne és ha már Népszínház, vajon csak a „látványos színmű” műfaji meghatározással adott, Sztrogoff Mihály „Moszkvától Irkuczig” elszenvedett megpróbáltatásait feldolgozó művet nézte-e meg minden este Hopp Ferenc. Vagy már két évvel korábban, 1875 utolsó napjaitól ott ült a pesti külvárosban emelkedő, vadonatúj színházmonstrum nézőterén, amikor az Utazás a föld körül nyolczvan nap alatt című darabot játszották? Hiszen az a felettébb „dekoratív” előadás, amelyben egy élő elefánt is fellépett – mit fellépett, jeleneteiben „hatalmasat bőgött” –, igencsak alkalmas lehetett arra, hogy egy negyvenes éveiben járó, szakmájában kiemelkedő és jártasságával rendkívül nagy vagyonra szert tett optikusban felébressze a vágyat az utazásra.
Húsz év persze nagyon hosszú idő. Ezalatt Hopp Ferenc egyrészt kiválóan megtanult magyarul, másrészt már aligha fordulhatott volna elő vele, hogy egy ügybuzgó fiatal újdondász estéről estére mellette ül, és mégsem ismeri fel. Ám amíg csak a város egyik legprosperálóbb vállalkozását vezette, kevesen ismerték a nevét. Ő volt a „Társa” a Calderoni és Tsa cégből, az a hangyaszorgalmú látszerész, aki reggeltől estig ott ült a Belváros legjobb helyén lévő üzletben, éjszakára pedig hazatért az alig egy saroknyira lévő otthonába. Aztán egyszer csak rákapott a világ körüli utazásokra, és a közönyös Pest hirtelenjében megtanulta a nevét.
Ez a történet azonban mégiscsak Calderonival kezdődik, aki 1819-ben nyitotta meg a mai Kristóf téren a mindenfélét árusító vegyeskereskedését. A sikeres üzletmenetet jelzi, hogy hamarosan átköltözött a Váci utca északi végére, a Duna felőli oldalra, és a három utcára néző, hatalmas üzletet a negyvenes évekre teleszkópokat, látcsöveket, nagyítókat és pápaszemeket, valamint különféle műszereket kínáló szakbolttá fejlesztette. Ezen a ponton lett szüksége egy ügyes inasra, akit 1845-ben egyenesen a morvaországi Fulnek kisvárosból szállított neki egy ismerőse az akkor 12 esztendős Hopp Ferenc személyében. A magyar nyelv ismerete ekkor egyiküknek sem hiányzott, hiszen németül beszélt az egész város; az optikus szakmát pedig igen hamar kitanulta a szorgalmas fiú, aki az ötvenes években előbb Bécsben, majd négy éven át New Yorkban gyarapította a tudását.
Amikor 1861-ben hazatért, minden úgy alakult, mint a mesékben: elnyerte Calderoni lányát és a fele királyságát. Igaz, Ida egy fél év múltán Steiger Gyula ügyvéd – később országgyűlési képviselő és takarékpénztári elnök – karján távozott ebből a házasságból, de a királyság legalább hamarosan teljes egészében Hopp Ferencé lett. A cégnevet megtartotta, viszont állhatatosan terjeszkedett, és kihasználva a népiskolai törvény meg az állami oktatás fejlesztése által teremtett konjunktúrát, ráállt a tanszerek és iskolai szemléltető eszközök gyártására, forgalmazására. A Calderoni cég aranybányává változott, miközben a bolt afféle városi hírharsonaként is szolgált. A kirakatokba mindig kitették az aktuális celebritások és a nevezetes halottak arcképét, így divat lett ott találkozni, sopánkodni és pletykálni, közben pedig kedvet kapni egy színházi látcsőre, elegáns lornyonra, nélkülözhetetlen barométerre.
Ötvenedik évében járt Hopp Ferenc, amikor arra a meggyőződésre jutott: kell lennie életnek a Váci utcán túl is, és épp ideje rendesen megnézni, milyen az. 1882 szeptemberében indult el első világ körüli útjára, de eltartott a következő februárig, hogy a magyar sajtó erről tudomást vegyen. Akkor azonban minden lapban megjelent a tudósítás a „világjáró magyarról”, aki „Budapestről Trieszten át Egyiptomba utazott, áthajózott a Szuez-csatornán, érintette Ceylont s onnan Ausztráliába indult. Ausztráliából ismét észak felé fordult, érintette Singaporet és Brit-Burmát és Kalkuttából indiai utazására indult.” Amikor pedig egy újabb szűk év múltán hazaérkezett, már haloványan fölsejlett a jövő: „Hopp Ferenc budapesti gazdag ember (…) most Indiát, Khinát, Japánt utazta be s az amerikai egyesült államokon át tért vissza. Hozott magával becses néprajzi és ásvány-gyűjteményt is. Az amerikai yellowstonei »national park«-ból, az ottani forró geyzerek lerakodásaiból és kőzeteiből is ritka gyűjteményt szerzett, noha ezeket az amerikaiak féltékenyen őrzik” – adta hírül a Fővárosi Lapok.
Állítólag egy Ádenben vásárolt strucctojással szabadult ki a szellem a palackból, ez az ártatlan tárgy indította el Hopp Ferencet a gyűjtői szenvedély lejtőjén. Első világ körüli útjáról hazatérve kiválasztott egy villát az Andrássy úton, és a Jáván látott csodás arborétum után elnevezte Buitenzorgnak – a gondtalanság helye, ennyit tesz a név hollandul. Keleties parkot ültettetett köré, a házban pedig elkezdte felhalmozni a világ minden táján összegyűjtött kincseket, a műtárgyaktól a tengervízzel teli palackokig. Szűkkeblűséggel persze senki sem vádolhatta: iskolai szertárakba és a Nemzeti Múzeum természettani gyűjteményébe is juttatott adományokat, hol egy különleges ásványt, hol egy kaliforniai pókfészket.
Sok év távolából mindazonáltal úgy tűnik, ez az első világ körüli út valamiféle belső gátlást is átszakított Hopp Ferencben. A szerény optikus akkortól mintha megpróbált volna kiszabadulni a saját árnyékából. Hatvan évesen abszolvált második földkerülése után az ország összes lapjában megjelent egy közlemény, miszerint „A Calderoni és társa tanszer és látszerüzlet tulajdonosa Hopp Ferencz ur rövid idő előtt érkezett haza 13 hónapig tartott második világkörüli utazásából, s különösen Dél-Afrikából rendkívül érdekes, s tanügyi tekintetben tanulságos tárgyakat hozott, melyek megtekinthetők a czég helyiségeiben”. Ahol egyébként – folytatódott a hír –, pompás rajzeszközök, szemüvegek, látcsövek és fényképező gépek is kaphatók.
Ezután pedig nem volt megállás: azt követően például, hogy hosszú hajóutat tett a Kongón, számos felolvasást tartott, sőt vetített képes előadást is összeállított az Uránia tudományos színház számára. A legnagyobb sikert mindig annak a brit vasúti alkalmazottnak a történetével aratta, aki Afrikában a korára és a vidék veszélyes voltára való tekintettel le akarta őt beszélni a retúrjegy vásárlásáról. Egészségesen és vidáman visszatérve aztán épp a brit temetésére igyekvőkbe ütközött.
Hopp Ferenc második élete sajátos ritmus szerint zajlott. Hosszú utazásokat tett, és minden kerek születésnapja környékén nekiindult megkerülni a világot – volt, hogy kétszer is. Hetven évesen például előbb a Pacific Railway-en szelte át Amerikát, majd a még szinte új transzszibériai vasúton utazott Kína felől Moszkvába: nagyon dicsérte a kényelmes kocsikat, a remek kiszolgálást, az ízes ételt és a kitűnő bort, valamint a vonat könyvtárát, ahol Jókai regényeit is megtalálta. Nyolcvan évesen aztán ismét kelet felé indult, és épp hazaért, mielőtt lezárta volna a határokat az első világháború.
Eközben azonban tovább élte Calderoni társának életét is, mégpedig alkalmazottainak legnagyobb megelégedésére. Legalábbis erről tanúskodott, hogy működésének ötvenedik évfordulójára – amikor a Ferenc József rend lovagkeresztjével is kitüntették – az üzlet dolgozói emlékkönyvecskét adtak ki az üdvözlésére, és ennek tartalma „fölülemelkedett a megszokott üzleti ünneplések színvonalán”. A következő évben pedig természetesen ott találjuk az Ezredévi Kiállítás meteorológiai pavilonjában, ahol magát a királyt volt szerencséje felvilágosítani, hogy a műkedvelő fotografálás már messze nem puszta passzió, hanem a tudománynak is nagy szolgálatára van.
Ha esetleg azt gondolják, hogy a családtalan Hopp Ferenc az öt világ körüli útjával, a rengeteg turistáskodásával, a fényképezés drága hobbijával, a jótékonykodásával és a saját múzeumával felélte a temérdek pénzt, amit keresett, nagyon tévednek. Még 1895-ben felépített egy háromemeletes bérházat a Nyugati pályaudvarral átellenben, és tempósan gyűjtötte a telkeket Zugló területén is. Amivel persze egyebek mellett végül azt is elérte, hogy a Tanácsköztársaság minden vagyonát államosítsa, őt pedig – 87 éves volt ekkor – bolti segéd státuszba vegye a Calderoni és Társánál. Abban a nagy kapkodásban persze nem tudhatták a kommünárok, hogy a műtárgyakat már régen odaadományozta az államnak. De biztos, ami biztos, ekkor még a villát is hivatalosan Magyarországra íratta, „bárminő alakulatában”.
Ám Hopp Ferenc a Tanácsköztársaságot is túlélte, ha csak pár nappal is, így végül az eredeti végrendelete érvényesült. Számos tudományos társaság és jótékony alap örökölt utána, a nagykörúti bérház pedig az immáron csehszlovákiai Fulnek városára szállt. Szülőhelyére, ahonnan a legesleghosszabb utazására indult.
