„Az egykori istállóban, ami a kastélyhoz tartozik, kiállítás, egy másik kis sátorban slam poetry előadás van, egy fekete transzvesztita srác vonaglik a földön, vörös fényben, nem nézem, nem azért, mert zavar, hanem mert nem értem az angol irodalmi nyelvet, ebből nekem 5 perc elég. Ekkor kezdem észrevenni, hogy nagyon sok bizonytalanul azonosítható nemi identitás vesz körül, s ezt nem gúnyosan írom, ez az igazság. Láthatóan sokan nemváltó műtéten átesett emberek, szakállas nők, bajszos férfiak kis szoknyában, páran olyan öltözetben, mint egy japán mangafilm szereplői, hihetetlen hajköltemények.” Miközben hazánkban az állam folytat homofób és transzellenes propagandát, szerzőnk, Fekete Valér Sior egy skóciai dragpartin járt, ahol még a házigazda gróf is együtt ropta a sokszínű vendégsereggel.
Rita, a feleségem már korábban megkért, vigyem már ki erre a Fringe programra, valami születésnapját ünnepli egy művészközösség, a világ legnagyobb kulturális programjának keretében. Kinn van a fenében, ne kelljen már busszal mennie, Mónival mennek, kedves barátnőnkkel, aki designer volt otthon anno, a jegy is megvan, megvették már 3 hónapja. Természetesen bólintok, vagy fél órát vezetek, a barátnőnk már ott fog várni, ez a terv. Egyre kisebb utakon rójuk a mérföldeket a pici skót falvak közt, végre nagykapu, olyan mint egy Agatha Christie film háttérképe, fékezek, kipattan, intek, mulass jól, megyek haza a gyerekekhez, igen fáradt vagyok, majd bemászom Andorka mellé, alszom végre egy jó tíz órát, rám fér, majd' minden nap tolom a melót.
Hazafelé, már az autópályafelhajtón vagyok, amikor megcsörren a telefonom, felveszem, Ritus az.
– Szia Valér, nem jössz vissza?
– Dehát megyek haza, fektetni, meg aludni, miért, baj van?
– Nem, dehogy, de szerintem, vissza kellene jönnöd, ez... Ez nagyon furcsa, szerintem gyere, menj haza, Lida majd lefekteti Andort, hozz sört magadnak, megveszem a jegyed, vagy vedd meg a bejáratnál... De... Nem tudom elmondani... Gyere! Ez... Na, majd látod!
– De mondj már valami konkrétat... Mi ez? Sokan vannak? Milyen zene? Mi ez?
– Ne fecsegj már, ez egy őspark, alig van ember, mert elvesznek az erdőben, de... Mondom, nem lehet elmondani, gyere!
Hazarobogok, Lida nagyon kedvesen elvállalja a fektetési ceremóniát, beteszek valamennyi pénzt a zsebembe, hátha nem lehet kártyával fizetni, és száguldok.
Alig fél óra múlva, a már ismert kis utacskán vagyok, GPS nélkül is tudom követni az irányt, megérkezem a kapuhoz, aztán ahogy elmondták, hajtok tovább a tiszafa sövény mentén, meg is érkezem a kapusokhoz. Valami hat jegyszedő van, vidáman ismerem fel az egyik exkollégámat a tavalyi fesztiválszezonból, ahol kolbászt árultunk együtt, egy bódéból, amúgy szobrász.
Kipattanok, megölelem, gyors fecsegés, mondom jöttem, úristen de jó, már látom, ez fantasztikus lesz, a hatalmas ősfák által szegélyezett út, romantikusan kanyarog valahová. Egy affektáló, igen elegáns szőke hölgy végigmér, és sajnálattal közli, hogy attól tart, már minden jegyet eladtak, nem, nem lehet pénzért venni, csak online, hiába vitázom, nem fogok bemenni.
Riadtan nézek Anthonira, a szobrászra, kérdem ez mi? Hogyhogy nincs hely, hát itt meg lehetne szervezni egy félmilliós bulit is, és még a park elejét sem láttam teljesen.
A nő fagyosan végigmér. Megnézem magam, futócipő, terepszínű gyakorlónadrág, egy kék póló, és egy márkajelzés nélküli pulcsi. Nézem a nőt, kezd idegesíteni, kérdem, mi a baj velem?
