Kedves Magyarország, úgy látom, egy ideje nem találod önmagad, pedig nincs okod rá. Mást is húz az ág, nem csak a szegény embert, és cipelni kell mindent, amíg tehetjük. Te nem ezt érdemled. Te, aki nem sokkal azután, hogy berendezkedtél itt, már Németországban kerested a barátaidat, és nem csak barátot, szerelmet is találtál. Te, aki felálltál a szétszakítottságból, aki egyszer arról álmodoztál, hogy a keleti határaidnál felhúzod a régió Svájcát, és erre minden esélyed megvolt. Te, aki a kontinens első földalatti vasútját avattad, aki elég bátor voltál, hogy egy olyan új várost válassz fővárosul, amely még a saját állatkertjénél és első hídjánál is fiatalabb. Te, aki kibírtad, hogy a parlamentedet egy sokszínű, hatalmas országra szabták, aztán csonkán is volt erőd továbbmenni – akárhogy is. Te voltál, aki a versailles-i kastély árnyéka előtt, a reménytelen helyzetben is menteni próbáltad a menthetőt. Mert tudtad, hogy ha nem is menthető, de mentendő. És azt is, hogy a nap végén a tükör előtt számolunk el mind, ilyenformán pedig a reménytelen küzdelemnek is neki kell állni.
Sok hibát elkövettél, mégis Téged ölelt könnyek közt Helmut Kohl: a berlini fal tövében még embert öltek a katonák, amikor vasfüggönyt nyitottál; Te voltál az is, akinek meg sem fordult a fejében, hogy a menekültekért pénzt kérj, pedig ez akkoriban divat volt, és – nincs mit szépíteni – a zsebed is porzott. Szépítették azt eleget azóta, amióta rájöttek, hogy életszínvonal-emelkedés mellett nem jut eszedbe lázadozni. Különösen apád ellen nem. Meg úgy egyáltalán.
Keleti szomszédodnál még murvával szórt 1-es számú főutakon egyensúlyoztak a Tátrák, amikor a saját hajadnál fogva húztad ki magad a tranzíciós válságból, miközben a lengyel barátaid fájdalmak közt ocsúdtak a sokkterápiából, Neked szerényebb nyugdíjak, és átmenetileg magasabb munkanélküliség jutott, de nem hátráltál. Tudtad, hogy melyik két kezet kell összekötni a jegybankban és a kormányban, hogy mindez – már-már világszám – összejöjjön. A NATO-ban, az EU-ban ünnepelték, hogy végre megérkeztél. Oda, ahová mindig is vágytál.
De hagyjuk a nagypolitika szerepét! Ahogyan az ember nem azért házasodik vagy szül gyerekeket, mert szimpatikus neki a kormány, úgy nem azért megyünk munka után kiskocsmába, fürdőbe, jégpályára (vízzel felöntött iskolaudvarra(!)), erdőre-mezőre, hétvégén nagypapához, le a Dunára vagy fel a Rábához, mert a pénzügyminiszter bejelentette, hogy jövőre 15 százalék alá csökkenti az inflációt... Azért tesszük ezt, mert az életünk nem attól boldog, hogy az lett a polgármester, akit mi szeretünk, hanem azért, mert szép pillanatok vannak benne. És igenis van szép pillanat, ami ingyen van! Sőt, a legszebbek mind ingyen vannak!
Ha a boldogságod azon múlt volna, hogy épp mennyi pénzed van, nem előznének meg a boldogságkutatásokban évek óta olyanok, mint Koszovó vagy Kolumbia.
Vannak, akik sok mindent elrontottak. Tényleg sokat. Olyan helyzetben vagy, mint azok, akik börtönből szabadulnak hosszú idő után, és csak néznek, hogy hol a régi világ, amiből kiszakadtak.
Nem kapod már vissza a régit, ahogyan senki sem. Az időnek sok privilégiuma van, de az egyik az, hogy hátramenetbe nem kapcsolható. Nézz előre! Kezdd a kis dolgokkal. A saját házad tájával. Mert ha már itt tartunk, tudod, szörnyű nézni, ahogyan emberek a kis falvakban naphosszat a kerítésnél beszélgetnek, segélyre várva, de egy 10 négyzetméteres földet nem ásnak fel maguk mellett, hogy magot vessenek bele.
Ahogyan a Space Jam-ben: nem a varázsital hatása múlt el. A „varázsital” víz volt a kulacsukban. Becsapták őket, hogy megmutassák nekik: ők tudnak változtatni a saját sorsukon. Ha úgy, hogy a víz ivása közben azt varázsitalnak hiszik, és azt gondolják, attól nyerik meg a meccset, ám legyen. De meccset nyerni kell. És veszíteni is. Hogy ismerd mindkettőt, és hogy tudd: hogyan kell az előbbit alázattal, utóbbit emelt fővel viselni.
Te azonban régóta forgolódsz a vesztes háború biztos tudatában, és a reménytelen reménysugarakkal kísért újabb csaták előtt máris legyintesz, hogy „ugyan már”. Aztán állsz a kerítés előtt, berozsdált ásóval a düledező tárolódban – persze, hogy nem szökken szárba semmi. A korábban elszáradt magokat később a sok esővíz még meg is rohasztotta. Legalább komposztáltad volna, de még azt sem.
Beszorultál a szürke hétköznapokba, másokat okolsz érte, pedig a megoldás ott van benned. Karnyújtásnyira vagy a színektől, a termő növényektől, de nem ragadsz kapát, hogy aztán kaszát is foghass.
Így nem fogsz gesztust tenni a többiek felé sosem. Aki önmagával irgalmatlan, részvétlen marad mások iránt is. Nem a király tette ezt. Te tetted ezt, saját életed királya. Keresünk egy államférfit/nőt. De olyannak nem jár, aki a saját életének nem tud államférfia lenni.
Nem a varázsital veszett el, hanem Te. Ez nem egy olyan játék, amiben el szabad tévedni a mennyország felé félúton. Mindenkivel megesik, ne aggódj! De aki nem kel fel a pofonok után, annak számára nem a cél vész el, hanem az út maga. Az út, amin járhat. Ne mondd, hogy ezt mások vehetik el tőled. Ne mondd! Ebben az országban, ahol mindenkinek van legalább egy nagyapja/nagyanyja, aki a haláltáborból vagy a Gulágról gyalogolt haza. Talán felvette pár kilométerre egy katonai teherautó, ha az azt vezető kopasz nem vesztette el minden jóságát, és beszélték egymás nyelvét.
Az élet, az újrakezdés akkor is új energia, amikor az ember 40 kiló vasággyal. De Te most nem így vagy. Mert kapaszkodtál mindenbe, ami azt üzente, hogy élsz. Pedig jó ideje csak létezel. Mondj már valakit, akit láttál így előrelépni valaha!
Fel lehet ebből állni. Mindenből fel lehet. Amíg le nem fújták a meccset. Vedd a kezedbe a sorsot! Kezd kis lépésekkel. Egy félórás sétával, egy szomszédra vetett mosollyal, egy jó szóval, amit a koldusnak adsz – akár pénz helyett –, 5 felásott négyzetméterrel, puffasztott rizsre cserélt kenyérrel (úgyis szó nélkül hagytad, hogy drágább legyen, már jó ideje), 15 perccel előbbre állított órával, no meg 5 perccel, amit arra szánsz, hogy meghallgass egy zenét.
Mert azzal, aki él, nem lehet bármit megtenni. Azzal, aki a saját életében képes államférfiként viselkedni, nem lehet lenyeletni még egy évtizedet, amikor a haza meg nélkülözi azt.
Kezdd az egyszerű dolgokkal. Felépül minden. Meglásd, majd Ukrajna is, a háború után. Tartozol neki egy jó szomszéddal!
Végezetül pedig. Egy embert úgy szeretünk, ahogy van. A hibáival, az esetlenségeivel, az esendőségével együtt. Tényleg csak a szépre, de tanulságként álljon itt: Te voltál az is, akinek a hátsó kertjében még ki sem aludt a hamuvá tüzelt nyilas egyenruhája, már húztad is az ÁVO-sat, és mentél kérdés nélkül ujjpercet vágni, éheztetni, magánzárkázni, akasztani – csakhogy megfelelj. Már megint. A családodért tetted? Hát persze. Pont, mint a zsidó vagyon újraosztásakor, amikor az auschwitzi vonatok üresen jöttek vissza – cserébe üresek maradtak a kint maradtak lakásai is. Könnyebb volt így: „kint maradtak”. Hát, mondok valamit: addigra elég bátor lett itt mindenki, hogy mindenkibe belerúgjon, akit gyengébbnek vél, és elég gyáva, hogy ne merjen szembesülni azzal: ők nem maradtak sehol.
A háború pedig lakásínséget hagyott maga után. Meg aztán sok mindent. Vágtál Te elesett katonalovat is a Lövölde téren! A – háború nemzetközi joga szerint pedig lelőhetetlen – lelőtt ejtőernyős ernyőjéből is varrtál kabátot a gyerekeknek, miközben ostromgyűrű zárult a fővárosod köré.
Tettél Te szépet is, rondát is. Volt, hogy egyszerre a kettőt, és még csak el sem menekülhettél a sorsod e nyomorúságos pillanata elől.
Most itt állsz. '57 május elseje óta békében. Legalábbis vér nélkül. A prágaiaknak lehetne egy-két szavuk ehhez, de mi itt, Európában sok mindent elfelejtettünk egymásnak. A bölcsebbek azért bocsájtottak meg, mert tudják, hogy az unokák nem felelnek a régi idők nagy bűneiért. Apák és fiúk, anyák és lányok. Olykor világokkal elválasztva egymástól, szenvedtek vagy épp voltak boldogok – 33 nemzedéken át. Mentek vagy maradtak, éltek vagy haltak, és nagy ritkán szabadok voltak. Vagy annak érezték magukat. Volt, hogy csak napokon át. Másoknak néhány óra jutott. A régi világrend összeroppanása után talán olyan 20 év. Nem sok az sem.
Én most elmegyek. Itt leszek Veled, csak úgy remélem, végre láthatatlanul. Elmegyek egy helyre, ahol reményeim szerint úgy dolgozhatok, hogy emlékeztesselek a legszebb arcaidra. Megérdemled!
Hogy tettes voltál vagy áldozat, mindegy. Mindkettő után moslékul érzi magát az ember. Erről nem sokan beszélnek, de nem az a lényeg, hogy mások megbocsájtanak-e nekünk egy botlás után, hanem hogy mi meg tudunk-e bocsájtani önmagunknak. Ezt még én is tanulom.
Köszönöm, hogy magamhoz ölelhettelek, szorosabban, mint a legtöbben. Köszönöm, hogy járhattam a folyosókon, lépcsőkön, üléstermekben, ahol egykoron a haza vagy a főváros legnagyobbjai. Olyan helyeken, ahol most utcák, terek nevei őrzik a városépítők, jövőálmodók neveit. Megtiszteltetés volt! Köszönöm ezt Neked!
Neked, aki tudod, hogy nyúlszájjal és farkastorokkal is lehet fejből mondani a költségvetést az Országgyűlés előtt. Neked, aki szemtelenül összeszidtad a választókat, mert nem kellettél nekik egyéni képviselőjelöltként, majd lettél a haza hőse, és később (bár ehhez meg kellett halnod) sok formában visszatértél, még egy olyan rádió képében is, amit Segesvárnál is fogni lehet – minden órában bemondják, melyik városban milyen sávon. Persze, Neked jutott. Van, akinek nem. Te mondjuk pont megérdemelted. Ki értené nálad jobban, miért nem fejezem be ezt a mondatot.
Érted ezt, és azt, hogy milyen volt az Erőltetett menet, de sajnos nem intézted el, hogy erről eleget beszéljünk. Érted, hogy miért került József Attila szobra az ártérbe, csak fel nem foghatod. Érted, hogy a nemzet temetetlen halottja miért nem vetheti már vigyázó szemeit a Parlamentre. Tudod, hogyan kell 6:3-ra nyerni a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalmával szemben egy olyan korban, amikor ennek a társadalomnak sikerből csak a sporton keresztül jut, és egy olyanban, amikor ez a nemzet el sem tudja elképzelni, micsoda – egész világot megrendítő, ám végül azt kicsit sem megrengető – forradalmat robbant ki alig három év múlva. Végül is, hozzászoktál már akkor egy ideje ahhoz, hogy a Mennyből az angyalt nem mindig énekeljük vidáman, de szerencsére nemsokára mindig lett mókus a fán, és így volt is mihez igazodni.
Érted már azt is jól, hogy A Reményhez azért érdemes fenntartásokkal viszonyulni, de azt is, ha így teszünk, akkor valójában már minden meghalt. Így legyen bölcs az ember! Neked, így 1024 évesen ez talán már sikerül. De ehhez mi is kellünk. Mind, akik itt élünk.
A magam részéről építek tovább. Ne is mondd, tudom, hogy kívülről nézve nagyon kínos, amikor az ember adományt visz valahová, és villognak a fényképezőgépek! Ez a szakmánk része. És még csak nem is a legcsúnyább. Látod, van előnye annak, ha az ember leszerel. Ennek hiánya lesz számomra az egyik. Neked sem kell eltűrnöd, hogy a közéleted ketrecharccá silányodott. De előbb mi jövünk. A polgárok, akiket mindig is szomjaztál. A polgári létet nélkülözők, akik mást is nélkülöznek, ezért könnyen egymás ellen fordíthatók. Most azok jönnek, akiknek nem jutott semmi. A kisközösségek, akik vigyáznak egymásra, ha már mások nem vigyáznak rájuk.
Te vigyázz magadra. Nagy felelősség a Nyugat kapujának lenni. Ne tévedj el Kelet és Nyugat közt végre! Ide harmónia kell, olyan, ami a kettőt a valaha volt leghasonlatosabbá teszi egymáshoz, hogy egyiknek se jusson eszébe a másik torkának esni. Tudod: a harmadikat nem tudjuk, mivel, a negyediket kőbaltával és szakócával..., hadd ne fejezzem be. Nagy felelősséged van, ne bocsátsd áruba, ne vámold, ne sarcold.
Építsd a hidakat, mint egykoron Budapest szülei. Ha kell, magánpénzből. Lám, hogy változnak az idők! Részvényesek pénzéből épült színházat mentett a keleti blokk a Duna királynőjének szívében, s tette a néphadsereg színházává. Talán még Te is vásároltál téglajegyet annak idején. És ki tudná jobban, mint Te, mit is jelent, hogy változnak az idők: ma a főváros tulajdona az épület, a kassza egyensúlyáért az állam felel, de azért, ha a 30 éve kiépített szellőzőberendezés bármely pillanatban tönkre mehet, a jó öreg Budapest áll helyt. Bármelyik előadás közben?! Micsoda Padlás lett volna! Értem én is, Te egy kicsit jobban nálam. Sokszor kívántam az elmúlt években: bár ne érteném!
A mai helyzet téglajegyei az egyének. Az egyének, akiknek önrendelkezése a felelősségvállalás árán megváltható. Innen sarjad a szabadság, a tisztelet, a tolerancia. Vigyázz magadra! Sokan szeretünk! Bajban is. Most téglajegyeket kell vásárolnunk. És a lélek vére-verejtéke talán még keményebb dió, mint a két kezünké.
Sok sikert! Neked. Nekünk. Isten áldjon! A szánalom olyan méltatlan lenne.
