- Túlbonyolított cselekmény helyett időtlen nyomasztással sokkol Szimler Bálint filmje, a Fekete pont

A Fekete pont az egyik legerősebb Orwell utánérzés, melyet életemben láttam – pedig az efféle nagyotmondásokat szeretem elkerülni. De most egyszerűen nem lehetséges. Ugyanakkor azt a látszólagos ellentmondást is muszáj szóvá tenni, hogy a mű számos pontján hiányérzetet képez a befogadóban, de nem egyértelmű, hogy ez hiba, mert az alkotói hozzáállásból, Szimler Bálint rendezői attitűdjéből fakad. Ez pedig a klasszikus kritikaírást sem teszi igazából lehetővé, elvégre igazodni kell a műalkotáshoz. A teremtő koncepcionálisan kerüli, sőt rombolja a narratív történetmesélés formáját, inkább az atmoszférateremtés, tördezett mozgóképek egymáshoz ragasztása a célja, hogy ezzel hozzon létre egyfajta csúcsterméket. Szimlert nem érdeklik a karakterek, a sorsok, egy világról, a rendszerről akar beszélni, mely ma is, tegnap is érvényes volt, és semmi remény arra, hogy holnap ez nem így lesz. Hat az agyra, elgondolkodtat, de inkább az érzelmekre. A Fekete pont sok szegmensében nyomasztóbb, mint egy kifejezetten erre készített zsánermű.

Mert elmondható, hogy a konkrét cselekmény igen vékonyka: Palkó (Paul Mátis) és édesanyja hazatérnek Berlinből – nem ismertetett okok miatt – és a gyermek egy pesti külkerületi iskolába kerül, ahol nem divat a nyugati fene nagy liberalizmus. Nem lehet csak úgy leülni az évnyitó ünnepségen, ha unatkozunk, még akkor sem, ha a tűző napon több iskolatárs elájul a Szózat éneklése helyett.

Szimler Bálint precízen ügyel ara, hogy az ábrázolt iskola egyszerre legyen mai és múltbéli, időtelenségével állandóságot teremt: jómagam felismertem a nyolcvanas évekbeli gyermekkoromat, amikor kötelező volt a kék műszálas iskola köpeny – a filmben ennek metaforája a tesiórán kötelező piros egyenpóló. Számos tekintetében ugyanakkor mai a történet, hiszen van tankerület, központosított irányító hatalom, mely arcát nem vállalva távolítja el az egyik legképességesebb tanárt, bármiféle indoklás nélkül, akit aztán nem győznek helyettesíteni.

A Fekete pontnak nincs is klasszikus főszereplője, Palkó csak az egzisztálásával lesz bűnbak, a rendszerrel nem kompatibilis gyerek, míg az ideiglenes osztályfőnök, a Mészöly Anna alakította Juci afféle majdnem-protagonista, aki szinte egyedül gondolkodik humánusan a gyerek kapcsán, és rendszer le is darálja őt előbb-utóbb. Magyarországon nincs mód küzdeni, ha forradalmár vagy (de az is elég, ha csak annak tartanak), akkor levadásznak. Az tud előre lépni, aki gerilla módon él és harcol, de erre filmezett figuráink nem képesek. Pontosabban, Juci megpróbálkozik vele, de ezt is csak marginálisan látjuk. Szimler nem akar mindent megmagyarázni, életképek érdeklik, melyek szituációs gyakorlatokon alapulnak. A Fekete pont dramaturgiailag nagyon fragmentált darab, de talán épp ebben rejlik az ereje és a hatása: elég az abszurd. Nem kell azt túlmagyarázni. Akkor sem, ha humoros, ha pedig drámai, akkor pláne.

Az ember pontosan érzi, hogy Szimler maradt Szimler, azaz inkább támaszkodik a színészei (szereplői) képességeire, mintsem precízen megírt dialógusokra. Így aztán vannak a műnek lenyűgöző szegmensei, például, amikor Juci a gyerekkel Petőfi Sándorról értekezik – magasabb intellektuális és érzelmi szint lobog a vásznon, mint sok profi szituációban – bárcsak ezek a gyerkőcök írták volt a Most vagy soha! forgatókönyvét, hiszen ők még képesek tisztán őszintén diskurzust folytatni. Muszáj megemlíteni Rév Marcell képeit és kompozícióit (kötelező feladat) és a színészi munkát. Mármint az egyetlent: Mészöly Anna mindenre képes, ami egy tökéletes mozgóképes jelenléthez szükséges, és a gyermek és a felnőtt „amatőrök” mellett – rajtuk nem túllépve – képes tündökölni. A tanári szoba és a szülők afféle archetípusok – annak kiválóak –, akikkel mindannyian találkoztunk. Szimler Bálint elérte, hogy eszembe jussanak azok a nyughatatlan  éjszakáim, amikor azt álmodom, hogy iskolás vagyok, pedig az ő fikciója sokkal szelídebb a realitásnál. Az én irodalomtanárom például azt képzelte, hogy ő amerikai tengerészgyalogos, mi meg napalmra érett vietkongok, a matektanárnő pedig kulcscsomóval verte a fejünket – de ezek már a filmtől független lidércnyomások.