Az Országgyűlés Képviselőháza 1941. június 27-i ülésén napirend előtt felszólalt Bárdossy László miniszterelnök és „egészen rövid bejelentést” tett. Érdemes szó szerint idézni az Országgyűlés naplóját: „Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!) egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjet népellenes és minősíthetetlen támadást. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott. (Hosszan tartó éljenzés és taps a Ház minden oldalán – Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ki a szociáldemokratákkal! …) Még csak egy mondatot. A magyar haderő a megfelelő megtorló intézkedéseket meg fogja tenni. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.)”
Bárdossy rövid bejelentése a kormányzói jogkörről rendelkező 1920: XVII. törvénycikk 2. paragrafusán alapult, melyre hivatkozva Horthy Miklós kormányzó elrendelte e hadiállapot kimondását. Csakhogy: ez a jogszabályi rendelkezés előírta a kormány és az országgyűlés hozzájárulásának kikérését; enélkül a kormányzó elhatározása fabatkát sem ért. A június 26-i koronatanács (a kormányzóval kiegészült kormányülés) jóváhagyta a kormányzó döntését, így az országgyűlés hozzájárulása lett (volna) a következő törvényes lépés. Csakhogy: Bárdossy nem kérte ennek a hozzájárulásnak a napirendre tűzését, mindössze – bagatell ügyről lévén szó – napirend előtt tett rövid bejelentést.
Érdemes megemlíteni, hogy amikor az 1944. október 15-i koronatanácson Horthy kormányzó felvetette, hogy fegyverszünetet kíván kérni és kötni, a történeti alkotmány alapján élénk vita bontakozott ki arról, hogy ehhez a kormányzónak ki kell-e kérnie az Országgyűlés hozzájárulását. A kormányzó a vitát azzal zárta le, hogy őszerinte ehhez az alkotmány szerint joga van, mire a kormány lemondott, a kormányzó pedig azt elfogadva azonos összetételben kinevezte az „új” kormányt, amelynek tagjai nyomban esküt is tettek. A két eljárás között kiáltó az ellentét. Tisztázatlan körülmények között végrehajtott támadás miatti hadba lépéshez nem, a fegyverszünethez viszont kell országgyűlési hozzájárulás?
Azért, hogy ilyen konfliktushelyzetre ne kerüljön sor, a kormány 2024. szeptember 24-én törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2021. évi CXL. törvénynek a honvédelem irányításáról szóló fejezete módosítására. A módosítás a kormány jogosítványait szabályozó mostani 6. paragrafus után 6/B paragrafust javasol beiktatni, amely szerint – ezt is érdemes szó szerint idézni – „…a Kormány dönt a Magyar Honvédség külföldi alkalmazásáról, külföldi állomásozásáról, katonai műveleteiről és más … csapatmozgásáról.”.
Erre jelenleg nincs jogszabályi lehetőség, mivel az Alaptörvény 1. cikke hadiállapot kinyilvánítására és a békekötésre kizárólag az Országgyűlést hatalmazza fel, a honvédség irányításának szabályozását pedig sarkalatos törvényre utalja. Nos, a fent említett – a Honvédségről szóló – törvény Preambuluma a törvény célját kifejezetten Magyarország függetlensége, területi épsége és lakosainak védelme tárgykörében határozza meg. Emellett a honvédség csak nemzetközi szerződésekből fakadó, így az ENSZ Alapokmányából és NATO-tagságunkból adódó kötelezettségek teljesítésére használható fel.
De nem arra, hogy a kormány 200 fős magyar csapatkontingenst küldjön – csak úgy – Csádba. Mit véd a magyar honvéd Afrikában? Milyen szerződéses kötelezettségünk alapján akar a kormány magyar vért áldozni (és pénzt már áldozott is) ez esetben külföldön? Mivel ilyen nincs, az Alaptörvény pedig a Honvédségről szóló törvényre bízza a honvédség irányításának szabályozását, és az sem ad ilyen jogot a kormánynak, hát meg kell teremteni. Mi sem egyszerűbb: módosítani kell a törvényt – és lőn.
A kormány által benyújtott törvényjavaslat elfogadása ezt a „törvényes” alapot teremtené meg. Márpedig a formailag szabályszerűen meghozott törvényt jogállamban be kell tartani, bármi legyen is a tartalma – véli ma is sok jogász (is). Annak idején a zsidó honfitársainkat a halálig diszkrimináló jogfosztó törvényeket is formailag, eljárásjogilag szabályszerűen fogadták el. Csak hát a tartalmuk…
Ahogyan Magyarország fölött egyre inkább beborul a jogállam égboltja, nem ártana a tartalmat is mérlegre tenni, nem csak a formát. Meg kellene különböztetni azt a törvényt (módosítást), amelynek – a törvény Preambulumában rögzített, imént említett – legitim célja van, attól, amelynek ilyen – legalábbis a módosítási javaslat kormány által hozzáfűzött indokolását gondosan végigolvasva - nincs.
Az Országgyűlés tehát akkor járna el az Alaptörvénynek és a Honvédségről szóló törvénynek megfelelően, azaz alkotmányosan és törvényesen, ha elutasítaná a kormány törvénymódosítási javaslatát, és a magyar katonák külföldre küldése feletti döntést változatlanul magának tartaná fenn ahelyett, hogy átruházná e törvénymódosítással a végrehajtó hatalomra, azaz a kormányra. Ne feledjük azt, amit már kezdünk elfelejteni: az Országgyűlés a törvényhozó, nem a kormány. A kormány kérését saját hatásköre eme brutális kiterjesztésére megszavazhatja, de el is utasíthatja.
Ha megszavazza, a módosítást megszavazó képviselők súlyos felelősséget viselnek a magyar társadalom, mindenekelőtt katonáink és a magyar történelem előtt. A képviselők többsége persze nem fogja kiabálva követelni a szociáldemokraták kidobását az Országgyűlésből, mint elődeik 1941-ben, egyszerűen csendben az „igen”-gombot fogja megnyomni. Szemlesütve.
Mert ezzel a módosítással közállapotainkat tekintve rosszabb lesz a helyzetünk, mint 1941 baljós júniusában: akkor alkotmányjogilag kötelező volt (lett volna) az Országgyűlés hozzájárulásának kikérése a honvédségnek határokon kívüli alkalmazásához. 2024 őszén az Országgyűlés a módosítás megszavazásával erre a - jogállamban garanciális - feltételre saját maga felesleges akadékoskodásaként tekintene.
A szerző egyetemi tanár, volt alkotmánybíró.