Nem a mennyiség számít az irodalomban, de ha valaki nyolcszáz könyvet írt életében, arra csak felkapjuk a fejünket. Az a plusz információ, hogy az illető egy magyar szerző, a nemsokára nyolcvanéves Nemere István, még izgalmasabbá teszi a világrekordot; Szalma Sándor dokumentumfilmje utánamegy annak, ki áll a gigászi könyvtermelés mögött. Az Addig írok, amíg élek az író egyedülálló munkamorálját próbálja megörökíteni, miközben röpke betekintést enged Nemere István mindennapjaiba, személyiségébe és magánéletébe. Bár a film kétségtelenül lelkesedéssel és érdeklődéssel közelít a tárgyához, mégis marad hiányérzetünk.
A több, mint negyven álnévvel rendelkező Nemere István minden egyes napja írással telik: reggel ötkor kezdi a munkát. A rendező, Szalma Sándor főként ezt az elhivatottságot igyekszik visszaadni, a snittek jelentős hányadában az író gépeli újabb műveit vagy éppen a szövegeit ellenőrzi. Nincs szabadnap, nem ment föl az írás alól se a születésnap, se a január elseje. Meghökkentőnek tűnhet a szerző kijelentése, miszerint „az ihlet a lusta írók ürügye”, de elgondolkodtató, hogy ha valaki több száz kiadott könyv után mondja ezt, talán némileg hihetünk neki. Közhely, hogy olvasás nélkül nem lehet írni, de jó, hogy mindez a világ legtermékenyebb szerzőjétől is elhangzik. A személyes aspektusok és magánéleti mozzanatok csak érintőlegesen jelennek meg, annak ellenére, hogy a film felvázolja Nemere életének néhány érdekes történetét, például a pécsi kórházat ért bombázást, amely majdnem véget vetett az író életének még csecsemőkorában. A legintimebb pillanat talán az, amikor Nemere negyedik felesége, Szentgyörgyi Judit a kamera előtt vallomást tesz, miszerint az író arra kérte őt, hogy gondozza majd szellemi örökségét halála után.
Az Addig írok, amíg élek nagyobbrészt Nemere István Bashalom községben található otthonában játszódik, csak a legelején hallható pár olvasói vélemény – a snittek az Ünnepi Könyvhét forgatagában készültek a dedikáltató rajongókkal. Az olvasóközönségről többet nem tudunk meg, valamint az sem derül ki a dokumentumfilmből, hogy a szakma miként áll a rekorderhez. A számos műfajban alkotó íróról ezáltal teljesen egyoldalú képet kapunk, mindezt a zeneválasztások sem ellensúlyozzák, helyenként irritálóra sikeredett az akusztikus felhozatal.
A film legnagyobb problémája a szűk perspektívájából adódik. Nem tesz föl például olyan kérdéseket, amik épp amiatt merülhetnének fel, mert Nemere 50 éve a pályán van. Ilyen például, hogy milyen volt írógépről asztali gépre váltani, de az is érdekelne, mit szól a világrekorder a szöveggenerátorokhoz, a mesterséges intelligenciához, amivel ma már komplett regényeket lehet létrehozni percek alatt. A dokumentumfilm nem elég alapos, a tematikus fejezetek az íróvá válásról, munkamódszerekről, házi kedvencekről (macskák, kutyák veszik körül a szerzőt) stb. nem tudják kellőképpen kibontani az író személyiségének minden rétegét és nem is keresnek más nézőpontot Nemeréénél és kedvelőinél. Portrét nem kapunk, rajongást igen.
Infó: Addig írok, amíg élek
Rendezte: Szalma Sándor. Forgalmazza a Pannonia Entertainment.
